Közép-Magyarország

Közép-Magyarország

Kedves Kollégák!

A TÁMOP 5.3.3. Hajléktalan emberek társadalmi és munkaerő-piaci integrációját segítő programok támogatása pályázat keretében a

BMSZKI
megkezdi az

Együttes Erővel Program

végrehajtását.

Az Együttes Erővel Programban (EEP) azok a hajléktalan emberek vehetnek részt, akik megfelelnek a pályázati feltételeknek és esetfelelős szociális munkásuk vállalja utógondozásukat, utánkövetésüket.

Az *EEP szakmai programját*, szociális munkásoknak szóló tájékoztatót valamint ügyfeleknek szóló felhívást melléklet tartalmazza. További információk a www.bmszki.hu honlapon találhatók, valamint kollégáink is szívesen állnak rendelkezésükre.

Kérjük, hogy

  • általános, adminisztratív, pénzügyi kérdésekben Fehér Boróka    programvezetőt ( Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. )
  • esetekkel, ügyfelek bevonásával kapcsolatos egyedi kérdésekben  Zsák Györgyi ( Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. ) és Németh Balázs           ( Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. ) szociális munkásokat keressék.

A BMSZKI központi telefonszáma: 06-1-238-95-00

Várjuk jelentkezésüket!

 

 

 

TÁMOP tájékoztató szociális munkásoknak.pdf

TÁMOP Együttes erővel szakmai program.pdf

Plakat.pdf

Közép-Magyarország

A vállalati szférából elsőként a British American Tobacco Hungary csatlakozott a Menhely Alapítvány és a Hajléktalanokért Közalapítvány november 13-án közzétett közös kiáltványához, melyben a két civil szervezet fellépésre szólított fel, hogy megállítható legyen a hajléktalanok helyzetének további romlása. A cég nem csupán anyagi segítséget nyújt, melynek köszönhetően elindíthatta a Menhely Alapítvány meleg étel programját, hanem önkéntes munkával és szakmai konzultációval is támogatja az alapítványt.

A BAT Hungary ebben, a hajléktalan ellátás szempontjából súlyos helyzetben, adományán túl dolgozói önkéntes munkájával és szakmai segítségnyújtással is igyekszik támogatni az alapítvány erőfeszítéseit. „A vállalati szféra szereplőinek nagy a felelőssége abban, hogy lehetőségeikhez mérten maguk is részt vegyenek az elesettek támogatásában. Büszkék vagyunk arra, hogy az anyagi és szakmai segítség mellett munkatársaink személyesen is fontosnak érzik a segítség nyújtást, amit bizonyít, hogy alkalmanként maguk is részt vesznek az ételosztásban.” – nyilatkozta Lebovics Anna Kommunikációs és CSR vezető.

Közép-Magyarország

Játszótereken eldobált fecskendők, fekáliával és háztartási szeméttel súlyosbított nyílt színi szúrás, az országos arányszámokat sokszorosan meghaladó hepatitis C fertőzés jellemzi a több ezer józsefvárosi intravénás droghasználót. A Kék Pont drogkonzultációs központ ebben a súlyos közegészségügyi problémában vár segítséget a kerület és a főváros döntéshozóitól, egyelőre hiába. December elsején, az AIDS világnapján számoltak be a Józsefvárosban kialakult narkógettó helyzetéről és a lehetséges megoldásokról. A helyi önkormányzat egyszerűen ignorálja a problémát, a kerületi ÁNTSZ vezetője szerint pedig csupán egy elszigetelt kisebbség bajáról van szó.

A program lényege a járvány megállítása, hogy a közös tűhasználattal terjedő betegségek: a HIV, a hepatitis C, a TBC, a szifilisz megállítása. Nagy átlagban Magyarország Európán belül jól áll a HIV-vel és hepatitis C-vel fertőzött intravénás droghasználók számát illetően, azonban a nyolcadik kerületben (a Kálvária téren és a környező utcákban, a Kék Pont által narkógettónak nevezett területen) a nemzetközi mezőnyben is kiemelkedően magas fertőzöttségi arányszámokat tapasztaltak. A Kék Pont tűcsere-programjában ma 1600 józsefvárosi regisztrált drogos van, adataik szerint 70 százalékuk hepatitis C fertőzött.

A kerületnek ennek a részén a köztereken eldobott – gyakran fertőző – injekciós tűk miatt szemmel látható a probléma, az elhagyatott telkeken álló lepusztult romházakban úgynevezett nyílt használói szobákban szúrják magukat a józsefvárosi intravénás droghasználók. Ők Dávid Ferenc és Csák Róbert, a Kék Pont munkatársainak kutatása szerint tipikusan huszas-harmincas éveikben járó, munkanélküli, roma férfiak. A konferencián a kutatópáros elmondta, bár a tűcsere anonim, a droghasználók neme, életkora és lakóhelye ismert, etnikai összetételük pedig a személyes kapcsolattartás alapján az alapítvány munkatársai számára egyértelmű.

A 2009. októberi adataik szerint az intravénás droghasználók 76 százaléka férfi, és bár 14 és 62 éves kliensük is van, átlagéletkoruk 29 év. Havonta tizenkétezer injekciós tűt adnak ki, a használók hatvan százaléka amfetamint (speedet) szúr, a maradék a heroinhasználók közül kerül ki. Mivel az amfetaminhasználók naponta többször is szúrnak, Dr. Rácz József, a Kékpont igazgatója a nyolcadik kerületi drogszcénában évente egymillió szúrást becsül. A tűcsere programmal – további források hiányában - ennek csupán tíz százalékát tudják lefedni. Évente nagyjából 142 ezer tűt adnak ki Magyarországon, ami kevés, Ausztriában és Finnországban évente kétmilliót, pedig ezekben az országokban egyáltalán nem kiemelkedő az intravénás droghasználók száma.

Dr. Rácz Jószef szerint - bár egyelőre a HIV-fertőzés aránya a magyar intravénás droghasználók körében csekély, egy százalék alatti-, a legnagyobb HIV-fertőzöttségi arányt felmutató Ukrajna közelsége komoly kockázatot jelent. Onnan ugyanis, például a prostituáltak által, hozzánk is átkerülhet és terjedhet a vírus.

A tűcserével megvalósuló megelőzés, ártalomcsökkentés a drogprevencióval foglalkozó szakemberek szerint lényegbe vágó. A hepatitis C kezelés rendkívül drága, évente 3,5-4millió forintot jelent egy betegnél, ennél a megelőzés jóval olcsóbb. A józsefvárosi intravénás droghasználók borzalmas egészségügyi körülmények között élnek, a nyílt használattal környezetük számára is komoly veszélyt jelentenek, a szakemberek szerint ezt a helyzetet kizárólag helyi, politikai, szakmai konszenzussal lehet megoldani. Az azonban hiányzik.

A józsefvárosi önkormányzat semmilyen módon nem támogatja a Kékpont munkáját, a december elseji konferenciára hivatalos képviselőjük pár perccel felszólalása előtt mondta le a részvételt. Dr. Kovács Aranka, a nyolcadik kerület ÁNTSZ vezetője pedig egy elszigetelt kisebbség problémájának nevezte az intravénás droghasználók fertőzöttségét.

„Nem lehet bizonyítani, hogy a Kékpont adataiban szereplő 70 százalékos fertőzöttségi arány mennyiben a Józsefváros problémája, ugyanis anonim adatokról van szó. Ahhoz, hogy a Kék Pont támogatást kapjon tőlem és helyiségeket kapjon az önkormányzattól, bizonyítania kellene, hogy valóban helyi a probléma. Én összesen négy józsefvárosi hepatitis fertőzöttről tudok. Sajnálatosnak tartom a hetven százalékos fertőzöttségi arányt, de nem tudok beavatkozni. Tudnom kellene, hogy pontosan kik a fertőzöttek, az sem kizárt, hogy egy elszigetelt kisebbség, a Kékpont klientúrájának problémájáról van szó” – mondta az Indexnek. Dr. Kovács szerint a Kék Pontnak inkább a drogosok gyógyításán kellene munkálkodnia.

A Kék Pont szakemberei hangsúlyozták, elsősorban nem anyagi támogatásra van szükségük – bár az sem jönne rosszul – hanem további helyiségeket, együttgondolkodást, közös megoldási lehetőségek kiépítését várták (volna) az önkormányzattól. Működésük lényege a megelőzés, és mivel a droghasználat illegális, programjuk alapja nem lehet más, mint az anonimitás. Soha senki nem menne a tűcserére, és így nem csökkentené a fertőzések kockázatát, ha azonosítania kellene magát, mondta Dávid Ferenc.

Magyarország az október 30-án a Parlament elé tárt nemzeti drogstratégia keretein belül az ártalomcsökkentés és megelőzés mellett, a nagyobb tűcsere lefedettség mellett köteleződött el, a megoldás egyelőre mégis várat magára. Az intravénás droghasználat nem tűnik el, a helyi döntéshozók azonban elfordítják a fejüket, pedig számos jó nemzetközi kezelési példa közül lehetne válogatni. Ausztráliában a 150 ezer injekciós droghasználónak évente 30 millió tűt adnak ki a megelőzés érdekében, a kanadai Vancouverben orvosok és szakemberek által ellenőrzött körülmények között lőhetnek a droghasználók, javítva mind a droghasználók, mind a környezet, a szomszédok helyzetét is, akiknek  így nem kell végignézniük a nyílt utcai droghasználatot.

Közép-Magyarország

Hihetetlen történet kapott szárnyra a két magyar hajléktalan testvérről, Peládi Zsoltról és Gézáról, akik 30 milliárd forintos vagyont örökölhetnek a németországi Baden-Württenbergben elhunyt dédanyjuktól. A mesébe illő hírről már az Ananova című brit lap is beszámolt. Igaz vagy sem, a két testvér valószínűleg elképzelni sem tud ekkora vagyont, hiszen Zsolt egy rókahegyi barlangban, a legnagyobb nyomorban tengeti mindennapjait, míg testvére egy szociális otthonban húzta meg magát.

"Félig nyitott az egész sziklaüreg, de a szél és a hideg ellen jól véd. A búvóhelyre húsz évvel ezelőtt egy véletlen kirándulás során akadtam rá. Akkor még mindkettőnknek volt lakása. Egyszer még a feleségemet is elhoztam ide. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ez lesz a menedékünk" - mesélte a Hetek című lapnak adott interjúban Zsolt. A testvérek ötgyermekes családban, apa nélkül nőttek fel. Zsolt nyomdaipari technikumot végzett, míg Géza kéményseprőnek tanult. Életük azután dőlt össze, hogy már alkalmi munkát sem tudtak szerezni. Gézát élettársa is faképnél hagyta, ezért végül mindketten az utcán kötöttek ki.

"Gyakorlatilag nyolc éve lomtalanítok. Számtalanszor akartam a HÉV alá ugrani, de most, úgy érzem, van miért élnem" - árulta el Géza, akinek egy futó kapcsolatából már van egy 16 éves lánya. A szerelem is újra rátalált.

Amerikából hazatért nővérüktől értesültek a harmincmilliárdos összegről. Úgy tudják, a mesés vagyon egyedüli örökösként édesanyjukat jelölték meg. Mivel azonban az asszony halálhíre már többször eljutott hozzájuk, elképzelhető, hogy a testvérek kapják a pénzt. Erről a hagyatéki tárgyaláson mondhatják ki az utolsó szót. A Blikk megpróbálta felkutatni a két fivért, ám tegnap nem bukkantak a nyomukra.

Közép-Magyarország

A rendőrség tájékoztatása szerint a halott személyazonosságát még nem sikerült kideríteni, de az első információk alapján egy 60 év körüli férfi, feltehetően hajléktalan. Holttestet talált a villamosvezető egy 4-es villamoson a Fehérvári úti végállomáson - tájékoztatta a Független Hírügynökséget a Budapesti Rendőr-főkapitányság. A rendőrség tájékoztatása szerint a halott személyazonosságát még nem sikerült kideríteni, de az első információk alapján egy 60 év körüli férfi, feltehetően hajléktalan.
A haláleset miatt a szerelvényt a Fehérvári úti végállomásnál félreállították, a forgalmat nem zavarja. A szerelvényt fertőtleníteni viszik, miután a mentők végeztek - mondta a Független Hírügynökség kérdésére Erős János, a BKV fődiszpécsere.

Közép-Magyarország

Új, hajléktalanokat segélyező házat adott át a Fővárosi Önkormányzat. A Könyves Központban ehetnek-ihatnak, melegedhetnek és még állást is kereshetnek a fedél nélküliek. A megnyitó ceremónián nem csak politikusok és vezetők, hanem maguk a segélyezettek is részt vettek. Demszky Gábor főpolgármester pedig a sajtótájékoztató közben és után is hallgathatta tőlük a kellemetlen kérdéseket és a különvéleményt.

Néhány perccel 11 óra előtt már szállingóznak a szervezők és az újságírók az újdonsült központ előterében. Hamarosan megérkezik Demszky Gábor és helyettese, Ikvai- Szabó Imre is az őket kísérő szakemberekkel. Az "otthoniakat" azonban ez szemmel láthatóan nem zavarja. Az egyik sarokban 8-10 kopott, tarka ruhás férfi üldögél, és a falra erősített tévét bámulják, éppen a Szomszédok képsorai peregnek előttük. Tőlük nem messze a folyosón többen várakoznak forró teára és egy kis harapnivalóra, aki már megkapta adagját egykedvűen rág és fel sem emeli tekintetét poharáról. A falon szigorú tábla tiltja, hogy "székre, asztalra, földre vagy máshová lefeküdjenek", így hát székeken és padokon ülve húzzák meg magukat. Mások ki-be járnak a telefonokkal és internettel felszerelt szobába, munka és lakás után keresgélnek. Arcukra nézve hasztalanul, egyikük homloka se simult ki.


Elkezdődik a sajtótájékoztató, Pellei József a jelenleg legnagyobb hajléktalan ellátó intézménynek minősülő BMSZKI (Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei) igazgatója szólal fel. Elmondja, hogy pénz nincs, szándék van alapon pofozták ki az egykori iskola épületet , ahol nappali melegedő mellett átmeneti szállást, orvosi ellátást, álláskereső irodát és ételt-italt is találnak a rászorulók. Pellei egy fajta szakmai innovációnak nevezi a komplexumot és hozzáteszi, hogy szükség esetén pótágyakkal enyhítenek majd a helyszűkén. Ezután átadja a szót a főpolgármesternek, akire nehéz pillanatok várnak: a beszédek alatt többen hangoskodnak, veszekednek a teaosztás körül, majd éppen felszólalása előtt borízű férfihang kurjantja: "F...om Demszky Gábor!"


Az emlegetett azzal kezdi: nem véletlenül mellőzték a steril közeget, ezzel is fel kívánja hívni a figyelmet a hajléktalanságra, mint társadalmi jelenségre. 3,3 milliárd forintot adtak a segélyszervezeteknek, ebből 6859-en kapnak gondoskodást. Demszky felsorolja az összes segélyező egységet, és moratóriumával is népszerűsíti. Igyekszik a lakástulajdonosok lelkére beszélni, hogy ne lakoltassanak ki télen, még az illegális lakásfoglalók számára is méltányosságot kér. Azzal érvel, hogy így is sok a hajléktalan a fővárosban, akik ráadásul a nekik épült menedékek helyett az aluljárókban húzzák meg magukat, rontva ezzel a városképet. Amit ő nem ért-teszi hozzá-, hogy arra hivatkoznak, a menyhelyeken meglopják őket, pedig ez nem igaz. Ekkor- nem kis derültséget keltve- közbeszól egy fiatalember: "Tévedés, nemrég teljesen kirámoltak a szállón, itt meg még a szappantartót is lelopták!" Demszky csak azzal tudja elhallgattatni az ezen felbuzduló bekiabálókat, hogy megígéri: válaszol majd mindenkinek.


Jelentkező akad bőven: egy rokkantnyugdíjas férfi tudni akarja, miért nem kaphatja meg a sok üres lakás egyikét, hiába kérvényezte tízszer, pedig fenn tudná tartani. Hát igen, a rapid lakásprivatizáció, hangzik a válasz, de jön az ígéret is, "majd megoldjuk". A másik arról panaszkodik, hogy hiába kilincsel, nem kap munkát, a segély meg késik, miből fizeti ki az esedékes 8 ezret a szállásáért? Kapni fog, hallom a választ, a fickó hiszi is, nem is, de csendben marad.


Az épület bejárása alatt Demszkyék előbb az alvótermeket csodálják meg, majd átnéznek a szociális irodához, ahol a folyosón több tucat ember szorong, csodára vagy legalább néhány fillérre várva. Egyikük- erős, karakán harmincas, tiszta ruha, tiszta tekintet- az firtatja, miért kell 2 hónapja munkára vagy arra a pénzre várnia, ami "készenléti köztéri munkásként" megilleti? Majd hozzám fordul: "Nem igaz, hogy mindenki dolgozhat, aki akar! Lakcímkártya nélkül mehetek a francba erősáramú szerelő és biztonsági őr létemre, marad a havi 7 ezer forint segély, az mire elég?" "Ahogy meglátják, hogy beteg vagyok, össze-vissza van már műtve a mellkasom, már küldenek is el!"- panaszolja a mellette ülő, ösztövér öregedő férfi-"A pacemaker-emre várok, de lehet, hogy azelőtt éhen döglök, hogy megkapnám..."


Csak úgy dől a panasz minden oldalról: "Nem lopok, helyette kukából eszem, élet ez?", "Hogy a fenébe végezzek fél tüdővel fizikai munkát?", meg, hogy "Ki segít már rajtunk"- válasz nincs. Arra már inkább, hogy mikor ad már munkát az egészségügy a képesítés nélkülieknek- soha, ez csak könnyelmű kormányígéret volt, ezt maga Demszky ismeri el. Az adminisztrációs iroda se kelt sok reményt, a néhány túlterhelt szociális munkás papírhegyekbe fullad bele, míg azok, akiket az akták jeleznek a nyomorba. Kissé odébb az új orvosi rendelőben is körülnéz a küldöttség, itt már nem sok szó esik. Mindenki siet, a riporterek unják, csak egy éppen kivizsgált nő kiabál összefüggéstelenül, mindenkit szid, nyilatkozni akar, majd lehorgasztja fejét, és csöndbe burkolózik.


Csak egyvalakinek van jó kedve: az egyik fiatal hajléktalan a főpolgármester mellé ugrik, közös fotó erejéig. Pózolás, széles mosoly, majd az elmaradhatatlan kézfogás. "Van már nekem közös képem Gyurcsánnyal és Bajnaival is!"- újságolja. "És ki a kedvence?"- kérdezi mosolyogva kamerák kereszttüzében Demszky. "Hát a Pap Laci!"- kacagja el magát a szőke fiatalember, és elindul, maga mögött hagyva nyakkendősöket, újságírókat, sorstársait. Megy vissza az utcára, ahová csak egyetlen hű társa, a szegénység tart vele.

Közép-Magyarország

Győri Péter: Vitatkoznék
Virág Tamás – Embertárolás. A hajléktalanellátás húsz évéről
című, a Magyar Narancsban megjelent írásával


Mondhatnám: „Csapataink harcban állnak” – egyfolytában dolgozunk, persze az is lehet, hogy rosszul, vagy éppen energia-pazarlóan. Miközben környezetünkben a helyzet riasz-tóan romlik. Szemünk előtt zuhannak emberek a semmibe, a nihilbe, az akulturális létbe. Eközben kell időt és energiát szakítanunk arra, hogy egymással is megpróbáljuk megbe-szélni közös dolgainkat. Nosza.

Végig éreztem, hogy „résztvevőként”, „tettestársként”, az ellátásban dolgozóként, annak alakítójaként milyen nagyon nehéz és sokdimenziójú az elmúlt két évtized értékelése.

 

Végül ez az előadás „sikeredett”, mellyel még most sem vagyok elégedett:

 

http://www.scribd.com/doc/20836825/2009-konf-20ev-rovid

 

Ezért is ütött meg Virág Tamás – szerintem nagyon leegyszerűsített, nagyon elkapkodott, rossz ízű áthallásokkal és csúsztatásokkal teletűzelt - párhuzamos értékelése, a nagyközönségnek szánt publicisztikája. (Az alábbiakban Tamás szövegén végighaladva próbálom bemutatni, miért jutottam erre a lesújtó konklúzióra.)

 

Leginkább kérdések fogalmazódtak meg bennem Tamás írását elolvasva:

  • Hogyan lehet az, hogy még mindig, 20 év után is ilyen színvonalon lehet a szakma valóban feszítő problémáiról kommunikálni? (Az „ilyen” a végig-nem-gondolt, összevissza, bele-belekapunk, odamondogatunk… stb-t jelenti itt.)
  • Miért van az, hogy a hozzánk hasonló szakmákban – jó esetben - tanulmányok készülnek, okfejtések, gondolatok és nézetek csapnak össze, a hajléktalan-ellátás pedig  mintha arra lenne kárhoztatva, hogy abba ki-ki beletörölhesse a cipőjét – ha éppen olyanja van?
  • Hogyan lehetséges az, hogy Tamás, aki igen régóta fontos résztvevője annak az ellátásnak, melyről ír, nem kerít alkalmat arra, hogy kritikáját a rendelkezésére álló számos fórumon (a sörözésektől a konferenciákig igen-igen széles skálán) az előrehaladás érdekében megossza?

Mint az alábbiakban látható lesz, én akkor is magamra vállalom Tamás kritikáinak jó részét, ha néven nem nevez. Ha másért nem, legalább azért, mert aktív szereplője és némileg egyik alakítója is vagyok annak, amiről ír. 

  • Mezei Gyuri halála után az a feladat hárult rám, hogy gondoskodjak Gyuri szakmai örökségének (a Twist Olivér Alapítványnak és a Léthatáron Alapítványnak) a megmentéséről, továbbviteléről. Virág Tamás ekkor már nem akart a hajléktalan-ellátásban tevékenykedni. Én úgy gondoltam, s most sem gondolom másképp, hogy Tamás lenne a legalkalmasabb ezeknek az intézményeknek a vezetésére, megújítására. Hosszas beszélgetéseket követően vállalta a nem kis kihívást. Akkor is, azóta is bármikor tudunk beszélgetni egymással. Miért csak most és ilyen formában mondja el, mi a valódi véleménye „a dolgokról”?
  • A magam tapasztalatából is tudom, hogy mennyire más kritikát gyakorolni valamiről, mennyire más a változtatási javaslatok kigondolása és mennyire más aztán megpróbálni végigvinni a változtatást. De ennek tudatában is hiányolom Tamás írásából a segítő javaslatokat, hogy akár a nagyközönség, akár mi megtudhassuk legalább azt, hogy szerinte milyen irányban gondolkodjunk, próbálkozzunk.
  • Ezek hiányában marad a rossz érzések önigazolása, turbósodása – ha éppen valakiben ilyenek vannak, s hogy is ne lennének –, a kreativitást nélkülöző kesergés, puffogás, másokra mutogatás. Szerintem a hajléktalan-ellátásban dolgozókat számos külső körülmény nyomja, nyomasztja – ha ezt kiútkeresést nélkülöző belső kesergéssel is megfejeljük, akkor csak tovább rontjuk, nehezítjük a helyzetet. Tamás publicisztikáját a nagyközönségnek írta, de természetesen az ellátásban dolgozók is olvassák – amiket és ahogy leírt, azzal hogyan kívánt hozzájárulni az ellátásban dolgozók megerősítéséhez, az erről folyó őszinte és okos kommunikáció folytatásához?    
  • Utolsó kérdésem: ha az derül ki, hogy még ezek az – akár egymással vitatkozó - értékelések sem érdeklik egy csöppet sem az ellátásban dolgozókat, akkor hova menjünk vissza, hogy elkezdjük az újraépítkezést?

További észrevételeimet Tamás szövegébe írtam bele:

Húsz éve jutottunk el a felismerésig: a szegény, fedél nélkül élő embereket nem a városból való kihajtással vagy börtönbe zárással támogatjuk, hanem épületeket és pénzt biztosítunk az ellátásuk megszervezésére. Azóta kiépült ennek az intézményrendszere: lehet aludni éjjeli menedékhelyen, átmeneti szállóban, pihenni nappali melegedőben, és utcai szociális munkások is dolgoznak. A rendszer finanszírozása belesimult a költségvetés struktúrájába, az őskorszak pályázati forrásaihoz képest ma az állam legalább részben állja a működést. Nem túl sokkal. A friss tervek szerint szállásnyújtásnál ágyanként 1300, melegedőnél látogatónként 800 forint jár, az utcai munka pedig szolgálatonként 4,5 millió forintot ér jövőre. A források az utóbbi években abszolút értékben is csökkennek – mégsem jelentene megoldást, ha a szakma megnyerné az ötöst a lottón.

Húsz éve jutottunk el a felismerésig: a szegény, fedél nélkül élő embereket nem a városból való kihajtással vagy börtönbe zárással támogatjuk, hanem épületeket és pénzt biztosítunk az ellátásuk megszervezésére. Azóta kiépült ennek az intézményrendszere: lehet aludni éjjeli menedékhelyen, átmeneti szállóban, pihenni nappali melegedőben, és utcai szociális munkások is dolgoznak. A rendszer finanszírozása belesimult a költségvetés struktúrájába, az őskorszak pályázati forrásaihoz képest ma az állam legalább részben állja a működést. Nem túl sokkal. A friss tervek szerint szállásnyújtásnál ágyanként 1300, melegedőnél látogatónként 800 forint jár, az utcai munka pedig szolgálatonként 4,5 millió forintot ér jövőre. A források az utóbbi években abszolút értékben is csökkennek – mégsem jelentene megoldást, ha a szakma megnyerné az ötöst a lottón.

*
Lehetne ez a húsz év akár sikertörténet is, de nem az. Akkor még gondolhattuk, hogy bár a kezdet szokatlan – az ideiglenesen szolgálatba állított épületekbe beengedett emberekhez kerestek utólag segítőket –, egyszer utoléri magát a szakma, és lehet majd évekre előre szolgáltatásokat tervezni; azon töprengeni, hogyan kerülhetnének kevesebben a megalázó hajléktalanlétbe, egyénre szabott utakban gondolkodni az utcai életet megelőző és az azt követő időszakban. Sőt, még azt is hihettük, hogy mindez több néhány filantróp megmosolyogtató mániájánál. Tudtuk, hogy mit nem szeretnénk – faluszéli kastélyban tömegellátást, mint a gyermekotthonok, nagy intézményeket, mint a szociális otthonok. Nem rajongtunk a munkásszállóként működő, szociális forrásból finanszírozott hajléktalan-szállókért sem. Inkább kevés férőhelyes, viszont az élőmunkára, a segítő szakember személyre szóló odafigyelésére, a felek együttműködésére épülő intézményeket tervezgettünk. Kicsiket, de sokat, olyanokat, melyekben lesz idő és energia a „megnyugvásra”, lehetőség a fedél nélkül élő ember erőforrásainak aktivizálására.

Az alábbiakban következő gondolatmenet publicisztikai előkészítéseként persze ilyeneket is lehet irogatni (lásd: „tervezgettünk”) a kezdetekről, csak éppen ez nem igaz. Nem tudom, kik az említett „mi” (szerintem nagyjából majdnem mindenkit ismerek az „őskorból”), de határozottan állítom, nem ezt tervezgettük, nem kicsi de szép otthonokat, s mindazt, ami itt le van írva – bármilyen szomorú, elkeserítő, sőt baj is ez. Azt „tervezgettük”, pontosabban tettük, hogy bármit elfogadtunk, amit hajlandóak voltak hozzánk vágni, csak legyen fedél az emberek felett. (Budaörs, munkásőr laktanyák, pincék, bizony nagy munkásszállók)

Kifejezetten törekedtünk arra, hogy a megürült, vagy éppen meg sem ürült munkásszállók egy részébe bejuthassanak fedél nélküli, hajléktalan emberek (is).

Ám hiába lett mára sok ezer szálláshely, melyek zöme tele is van, egy néhány éves felmérés szerint csak a fővárosban majdnem háromezer hajléktalan polgártársunk ezeken kívül tölti éjszakáit.

Újabb publicisztikai fordulatnak ez is megteszi, de ha valaki elkezdi végiggondolni, hogy miért is lehetséges ez: sok szállás és sok fedél nélküli párhuzamosan, akkor ilyen egyszerűen nem intézhető el a dolog. (A hivatkozott felmérés kapcsán elolvashatóak a lehetséges válaszok – melyeket nyilván Tamás is ismer.)

Rengeteg a nagy intézmény, ahol egy épületben akár több száz ágy áll, részben önálló, egymástól eltérő szabályokat alkalmazó részlegekben. E hajléktalanplázák híján vannak minden emberségnek.

Azon túl, hogy az elmúlt évek tapasztalatai alapján pontosan tudom, hogy a frappánsnak tűnő „hajléktalanplázák” kifejezés marad meg az olvasóban (Tamás publicistaként szintén tudja), nem vitatkoznék azzal, hogy ezek híján vannak minden emberségnek. Vitatkozzanak ezzel azok, akik naponta megpróbálják ezeket a körülményeket humanizálni, munkájukkal megtölteni.

A nagy szállók egy része szinte sosincs tele, míg máshol rendszeres a zsúfoltság.

Egyrészt eléggé tele vannak azok a nagy szállók, ahol viszonylag normális körülményeket tudunk biztosítani. Mondhatni rendszeres várólisták vannak. Vannak „kis szállók”, ahol meg nincsenek várólisták. Nem a nagy/kicsi ebben a különbség. Arról pedig külön lehetne szólni, leginkább szakmai fórumokon, hogy miért jelentenek le egyes szervezetek folyamatos zsúfoltságot, akkor is, amikor üres helyeik vannak, miközben más szervezetek a valós létszámokat közlik.

Ingatag az az érv, miszerint a hajléktalan ember úgyis bemegy az intézménybe, ha nincs más lehetősége: a tapasztalat szerint inkább mérlegel, és a passzivitásával dönt. De bárki érdeklődő bekéredzkedhet egy szállóra, és eldöntheti, mennyire kellene rászorultnak lennie, hogy – alkalmilag vagy rendszeresen – ott próbáljon otthonra lelni.

A szakmában és gyakran a nyilvánosságban is éveken keresztül zajlott a „minőség kontra mennyiség” vita: vajon összpontosítsuk az erőforrásokat, és személyre szabott segítséget nyújtsunk, avagy fedélt mindenki számára? E vita két vezéralakja Győri Péter és Iványi Gábor volt. Győri 1990 és 2002 között a Fővárosi Önkormányzat Szociálpolitikai és Lakásügyi Bizottságának elnöke volt, azóta az önkormányzat fenntartásában működő Budapesti Módszertani Központ és Intézményei (BMSZKI) szakmai vezetője; 1990 óta a Menhely Alapítvány kuratóriumi elnöke, emellett a szakterület regionális módszertani intézményének irányítója. Iványi korábban liberális parlamenti képviselő volt, jelenleg az Oltalom Karitatív Egyesület vezetője. A nézetkülönbség végül Iványi BMSZKI igazgatói posztjába került.

Akárhogy is nézem, itt egyszerre csak rólam (is) van szó. Nem szeretnék álszerény szerepben tetszelegni, de meglepő (szerintem igen csúszós) fordulat egyszerre csak egy ilyen személyre szabott mozzanatot kiemelni. (Annyi hasonlóval volt tele ez a húsz év…) De ami ennél fontosabb:

Tamás, vagy bárki más tényleg azt gondolja, hogy Iványi Gábor egy „mennyiségi-minőségi" nézetkülönbség miatt hagyta el korábbi posztját?! Esetleg: egy ilyen nézetkülönbség miatt „eltávolították" vagy, persze csak áthallásként: nagyhatalmú bizottsági elnökként eltávolítottam?!

Ha valaki ténylegesen veszi a fáradtságot, hogy az akkori írásokat mondjuk elolvassa, akkor nem „jön le”, hogy az Iványi által vezetett FSZKI – bármilyen indíttatástól vezérelve is – radikálisan túlköltekezett, a fővárosi revizorok számos szabálytalanságra utaló megállapítást tettek, s ezért a törvény szerint fegyelmi eljárást kellett elindítani és végigvinni, melynek konklúziója egyébként igen árnyalt volt?

Magam is liberális politikus voltam, a főpolgármester is – nagy nyomás nehezedett ránk, hogy ezt ne tegyük, de a törvényeket n(s)em kívántuk megszegni. Mások azt emelik ki, hogy biztos éppen ezért volt a konklúzió olyan visszafogott. (No comment)

A mennyiségi-minőségi vitára még visszatérek.

Akkoriban Győri túlzottnak tartotta a szervezet növekedését, és a szükségletek oldaláról sem látta indokoltnak a fejlesztési törekvéseket. Később a BMSZKI az ő szakmai vezetése alatt is folyamatosan „kisgömböcösödött”, így a fővárosban az a különös helyzet alakult ki, hogy ugyanazok fejlesztik elképesztő tempóban intézményeiket, akik korábban hangosan vitatták a minőség kárára erőltetett növekedést. Ez tulajdonképpen érthető is. Az alulfinanszírozott intézmények számára a bővülés pluszforrása a túlélést is jelenti, hiszen rövid távon ezzel újabb céltámogatások segítik a működést. És ha nagy épületekben sok férőhelyet alakítanak ki, a fenntartás is könnyebb lesz, hisz így az egy főre jutó költségek csökkennek; a jogszabályi előírásoknak (hogy ti. legyen elegendő szociális munkás) leginkább papíron kell megfelelni, és az élő munkán sokat lehet spórolni. És minden rendben lévőnek látszik: szállón laknak az emberek. Csak éppen innen sehová nem vezet út.

Persze ez is lehet publicisztikai fordulat, az embernek néha „megszalad a tolla”, de azért nézzük meg egy kicsit közelebbről: Korábban „hangosan vitattam” a minőség kárára erőltetett növekedést. Hát ezt ma is hangosan vitatom.

Mivel is „kisgömbőcösödött” a BMSZKI, amióta itt (is) dolgozom?

Egy – azóta kényszerűen megszűntetett – Nyugati Csomóponttal, melyet azóta is csak visszasír az egész szakma. (Folytatásaként hoztuk létre a Bárczy-plázában lévő Origócot.) 

Kettő darab összkomfortos, nagyon jó állapotú – korábban megüresedett, vagy alulhasznált – épülettel, melyben nemzetközileg is vállalható szálló körülményeket tudunk biztosítani lakástalanná vált, vagy éppen a hajléktalan-ellátásból kisegíteni kívánt embereknek, illetve a piacon is értékesíthető jó színvonalú, kereskedelmi szálláshelyeket tudunk biztosítani dolgozóknak, diákoknak. (Hajléktalan embereink ugyanolyan körülmények között laknak, mint a pedagógusok, egyetemisták stb.)

Két lakóépülettel „gömbőcösödött” a  BMSZKI, melyben rendes lakásokban lakhatnak bérlőként családok és ugyanolyan lakásokban hajléktalan (CSÁO) családok.

Talán újabb épülettel „gömbőcösödik” tovább a BMSZKI, ahol szintén önálló lakrészekben lakhatnak majd hajléktalan emberek.

És elkezdte „belakni” a BMSZKI a Könyves Kálmán körúti volt Dohánygyári épületet (később megszűnt iskolaépület), nappali melegedővel, álláskeresővel, éjjeli menhellyel. Ez részben az Előd utcai menhely preventív visszapótlása – ha véletlenül be kellene zárnunk. Az Előd utcánál jóval magasabb színvonalon. De itt kap helyet a fővárosi hajléktalan-segélyezési iroda, a Menhely Alapítvány segítő irodája, 21. századi hajléktalan orvosi rendelő és egy másik civil szervezet pszichiátriai nappali intézménye is. (Kicsit valóban sok egy helyen, de pl. a „szegénységéről híres” Stockholmban is éppen ilyenek működnek egy telephelyen.)

Akár Virág Tamás, akár bárki más ezek közül melyik fejlesztést tekinti öncélú, a minőség rovására megvalósult fejlesztésnek? Szerintem mindegyik jelentős minőségi előrelépést, a korábbi hajléktalan-ellátásból való kilábalást szolgálja.

Egyébként ezektől a szállóktól, „dobozoktól” önmagukban valóban semmi nem látszódik rendben lévőnek – legalább is számunkra.

Nem véletlenül indítottuk el néhány évvel ezelőtt „kiléptető programunkat”, melynek segítségével eddig már közel ezer ember hosszabb önálló lakhatását segítettük. De nyilván ez (is) megzavarta volna a publicisztikai gondolatmenetet.

Ahogy az is, ha Tamás kicsit közelebbről megismerte volna azt a segítő munkát, mely ezekben a „dobozokban” ki lett alakítva. Nyílt napjainkon, szakmai bemutatóinkon, de egyáltalán bármikor várjuk Tamást is, mindenkit, hogy megismerkedjen a tényleges szakmai, segítő munkával, hozzászóljon ahhoz, ne adj Isten tanuljon abból.

De nem ez az egyetlen baj.

Az állam a finanszírozásért cserébe jogszabálytengert teremt, ráadásul a fenntartók között a mai napig megkülönböztet. Elismeri ugyan, hogy nem biztosít elegendő forrást a működtetésre, a hiány kompenzálására pedig megfejeli az egyházi intézmények büdzséjét – de az már nem érdekli, hogy a civil fenntartók vagy akár az önkormányzatok honnan teremtik elő a hiányzó pénzt. Emiatt aztán – pusztán gazdasági okokból – elszaporodtak az egyházi intézmények. A működtetők zöme nem képes a gyors növekedésre: nincs ingatlanjuk, tőkeerős tulajdonosuk. Így lassan legatyásodnak, és minden erőfeszítésük csupán az ellehetetlenülésüket lassítja.
Az önkormányzatok szerepe speciális. Például a budapesti sem csupán fenntartó, hanem az ellátás tervezéséért, szervezéséért felelős szerv is. Tevékenysége során sokféle érdek ütközik. Ezek koordinációját rendszerint belügynek tartja, miközben a következmények az összes ügyfelet és intézményt érintik: például a BMSZKI-hoz hozzácsapnak pár megüresedő épületet úgy, hogy a tervezett szakmai programról a többi szervezet mit sem tud. A városháza nem egyeztet, az évekkel ezelőtt létrehozott Hajléktalanügyi Konzultatív Tanácsban saját vállalását – a tervezés és a szervezés az ellátókkal közösen történik – sem tartja be. A tanács az ülésein jobbára saját szándékait igyekszik legitimálni, legutóbb például a téli operatív intézkedési terv kapcsán hosszan sorolták, mely szervezet milyen ellátásokat tervez, de pluszforrást csak a BMSZKI intézményeinek adtak.

Egyrészt: a már említett bizottsági elnök alatt létrehozott Fővárosi Hajléktalanügyi Konzultatív Tanács ülései valóban siralmasak (bár Tamás nem jár oda). Korábban tényleges tárgyalások terepe volt, az elmúlt időszakban rossz nézni, hogy az ellátásban dolgozók (választott civil reprezentánsok) milyen felkészületlenül, mondanivaló nélkül jelennek meg (ha éppen megjelennek), mennyire nem használják ki az egyeztetésnek ezt a formáját (sem).

Másrészt komolyan leírja Virág Tamás a nagyközönségnek, hogy a főváros plusz forrásokat csak a BMSZKI-nak ad?!

Miközben pontosan tudja, hogy az a bizonyos ellátás szervező-tervező közel minden fővárosi hajléktalan-szállás üzemeltetőjével ellátási szerződéses viszonyban van, évek óta 30 %-kal kiegészíti a civil szervezetek normatív támogatását és emellett külön működtet egy olyan szerződéses csomagot, melyben nélkülözhetetlen speciális szolgáltatásokat „vásárol” folyamatosan 12 civil ellátótól. Magam tárgyaltam végig az ellátók csoportjaival és külön-külön is ezeket a szerződéseket. Szerintem ezek komoly verseny tárgyalások voltak tisztán szakmai, ellátásszervezési alapon.

Ezekre a célokra a főváros évi 400 millió forintot fordít. (Megjegyzem, hogy ugyanez a főváros közel sem fordít ekkora normatíván felüli összeget saját hajléktalan-ellátó intézményrendszerére.) De ezt nyilván nem kell a nagyközönség orrára kötni. Ahogy azt sem, hogy ez a fővárosi intézmény ennek ellenére – talán éppen a gondos gazdálkodás következtében – mégsem áll a csőd szélén…

Bizonyosan tudnia kell erről Tamásnak, hiszen a Twist Olivér Alapítvány és a Léthatáron Alapítvány is évente több, mint 20 millió forint támogatást kap szerződéses partnerétől, a fővárostól.

És akkor még nem említettük az Összefogás Közalapítvány változó, évi 250-300 millió forintos pályázati keretét…

Ezek tudatában „némileg meglepő”, amivel Tamás folytatja okfejtését:

*
Az önkormányzatoknak versenyeztetniük kellene a szolgáltatókat – pontosan meghatározni, hogy mit várnak el tőlük, engedni, hogy az ellátók saját programokkal pályázzanak, és kikényszeríteni, hogy a költségek és a hatékonyság összehasonlítható legyen. A fővárosnak a szolgáltatások finanszírozásában kellene szerepet vállalni, mintsem a mamutintézmény fenntartójaként. Ezzel csökkenne az állami szervezés és finanszírozás ellátást torzító hatása is, és nem fordulna elő, hogy míg egyes szolgáltatások papíron gomba módra szaporodnak, máshol tartós ellátási hiány van. Az előbbire jó példa az utcai szolgálatok helyzete: ezekből elvileg egyre több működik, mert engedélyezésük kaotikus, ellenőrzésük pedig szinte csak papírmunkát igényel, míg a tényleges munka a szolgáltatók lelkiismeretére van bízva. A szervezetek persze nem öncélúan ügyeskednek, csupán megélni próbálnak, és ebben partnerük az állam is, amikor fenntartja a „nem létező” szolgáltatások támogatását, miközben ellenőrzésüket szintén állami pénzből élő apparátus végzi. Vonzó intézmény a viszonylag bőkezűen pénzelt nappali melegedő is, ahol a szálló közös helyiségében délelőtt tévéző lakók is belecsúszhatnak a létszámba. Mindez lehet akár teljesen jogszerű is, csak éppen az ellátás a pénz, és nem az igények függvényében szerveződik. A szociális otthonokhoz hasonlítható hajléktalanotthont – lenne bár mégoly szükséges is – e forma alulfinanszírozottsága miatt alig valaki tart fenn.
Ugye, a részletekbe nem belemenve: sajnos láttunk az elmúlt években olyant, hogy egy „mammut” önkormányzati intézmény ügyeskedésre kényszerülve, de gondosan gazdálkodva működött, miközben egy-két „kicsi”, vagy éppen nem is olyan kicsi civil intézményben bizony súlyos öncélú pénzfolyamatok bonyolódtak. Nem kevés munkát és gondot okozott ez az elmúlt években Tamásnak is. Kár erről laza stiláris fordulatok érdekében „elfelejtkezni”…

(Hát ez most egy utalás volt, bocsánat.)

*
Mindig is átpolitizált szakma volt ez, mondják sokan, és sajnos igazuk van. Itt is vannak „ejtőernyősök”, akik politizáltak, amíg tudtak vagy akartak, aztán a szakmai oldalra álltak. E helyzetek rendszerint tisztázatlanságot szülnek, hát még akkor, ha mindezt átszövik a korábbi nézeteltérések, ha fontosabb a ki csinálja annál, hogy mit csinál. Túl sok mindennel kell megküzdeni: a szakmai szereplők eltérő politikai lobbiképességével, a hol kihasznált, hol figyelmen kívül hagyott érdekegyeztetéssel, azzal, hogy semmilyen folyamatnak nincs kidolgozott és működő forgatókönyve. Néhány vezető egyszerre több funkciót tölt be, így gyakran önmagával egyeztet (és többnyire egyetért saját ötleteivel). Pedig annyira nem szűk ez a szakma, hogy az efféle összeférhetetlenségek nélkül ne tudna működni. Mindebből nem kerekedik ki valamely összefüggő rendszer, s a pillanat diktálta érdekek kiszorítják a hosszabb tervezést. Ugyanazon szereplők készítenek – egyébként akár remek – tanulmányokat, akik az intézményeket merőben más elvek vagy kényszerek szerint működtetik. És baj van a szakmán belüli, a segítők közötti stílussal is – márpedig a megfélemlített, önmagát a munkahelyén rosszul érző szakember rossz hangulatát az ügyfelei felé továbbítja.

Valóban nem könnyű: nemcsak a szereplők, szerepek, de a mondatok, mondatrészek, gondolatok és utalások is összecsúsznak. Csak gondolom, hogy rólam is lehet szó, amikor korábban politizálók „szakmai oldalra álltak”, bár Tamás már elfelejtette volna, hogy ez kicsit fordítva történt: előbb volt a segítés és szakma, csak utána következett egy ideig a politika? Így volt ez Iványi és Vecsei esetében is – ki volt még bent a politikában? Az kevesebb zavart okoz, ha a szakmához nem értő politikusok és a politikában nem jártas segítők külön mikrovilágot alkotnak?

Vagyis a jópofa homály eloszlatása érdekében kérdezném, Tamás kikről beszél, amikor – egyébként meglehetősen otrombán - „ejtőernyősök”-re utal?

Én vezető is vagyok és több funkciót is betöltök: Menhely Alapítvány, BMSZKI, Fővárosi Közalapítvány, Hálózat Alapítvány …, mégsem önmagammal szoktam egyeztetni (egyetérteni meg végképp nem) – de lehet, hogy „másokról” van szó (megfejthetetlen utalások).

Azt viszont magamra veszem, hogy vannak, akik (remek?) tanulmányokat is készítenek és intézményeket is „működtetnek” – csupán azért, mert sajnos nagyon kevesen készítenek egyáltalán tanulmányokat. Komolyan gondot okoz az ellátásnak, ha a működtetés mellett azt is megnézzük, elemezzük, hogy mit és hogyan működtetünk, s megpróbáljuk az elemzések eredményeit hasznosítani? Mert azt viszont sajnos nem tudom magamra venni, hogy eltérnek az általam megírt tanulmányok attól, amin „működtetőként” naponta dolgozom. …

Ha valaki (akár Virág Tamás is) az össze-vissza handa-bandázás helyett veszi a fáradtságot és elolvassa a főváros hajléktalanügyi koncepcióit (1990, 1999, 2008), más önkormányzatoknak úgysincs ilyen ebben az országban – lásd nincs rendszer, nincs stratégia… - és összehasonlítja a leírtakat a megtett lépésekkel, akkor szerintem reális mérleget vonhat.  Meg fog lepődni, mennyi véletlennek tűnő lépés egy (jó, vagy rossz) stratégia részeként valósult meg 20 év alatt.

Nem időznék tovább ennél a szerencsétlen bekezdésnél, ha Tamás úgy gondolja, próbálja bővebben, vagy pontosabban kifejteni. A nagyközönségnek maradnak a homályos, rossz ízű utalgatások.

A végiggondoláshoz még segítségként: visszatérve a Léthatáron és Twist Alapítványok átmentéséhez, Tamás is, az érintettek is pontosan tudják, hogy két teljesen új kuratóriumot verbúváltunk fiatal kollégákból, annak érdekében, hogy megtanulják egy civil szervezet vezetését, működtetését. De ugyanezt tesszük a Menhely Alapítványnál és a BMSZKI-ban is eltérő körülmények között. Hogy végre átvegyék – az egyébként túlterhelt – alapítóktól a stafétabotot. Hm…


Akik valahogy megpróbálnak túlélni ebben az abszurd rendszerben. Az intézmények zöme tárolási lehetőséget biztosít számukra: mehetnek a tömegszállásokra, sőt a törvény télen már sátorszállást is enged – szerencse, hogy ilyet eddig még senki nem vert fel. A szociális szakma külön szegény-egészségügyi rendszert működtet a számukra.


Ők pedig nem hálások, hanem bizalmatlanok. Teljes joggal. Gyakran elhangzik, hogy a fedél nélküliek nélkül félnek bemenni a szállásokra, miközben erre nincs is okuk. Érdemes a szállólátogatások után eltűnődni – vajon tényleg csak a széplelkűségük tartja távol őket, vagy valami más? Azoknak, aki évek óta ebben a rendszerben mozognak, ezt látják át és ezt használják, kevés esélyük van, hogy ebből a világból „reintegrálódjanak a társadalomba”. Ehelyett sokféle stratégiát választanak. Akad, aki pontosan tudja, mit lehet „lenyúlni”, akadnak állandó szégyenérzettől kínzott alkalmi használók – de sajnos egyre többen helyezkednek az intézményeken kívüli hajléktalan létbe, s válnak így szinte teljesen láthatatlanná.
Rengeteg szociális munkás dolgozik a területen, de arra, hogy valóban azzal foglalkozzanak, amire az egyetemen felkészültek, csak munkaidejük töredékében nyílik lehetőségük. A hajléktalanok idejének zömét a sorban állás emészti fel, a hozzáférés azon szolgáltatásokhoz, amelyek puszta fizikai szükségletekeit elégítik ki. A szociális munkások pedig rendszerint ételt, italt, mosóport biztosítanak. Ez jó belépő lenne a kapcsolatteremtéshez – csakhogy a tényleges, személyre szabott segítségnyújtásig rendszerint nem jutunk el, mert arra már nincs kapacitás, mert nem arra szerveződnek a szolgáltatások. És egy idő után már mindkét fél arra használja a másikat, amire tudja, és amire megszokta: a tengődés kölcsönös biztosítására. A hajlék nélkül élő ételt és italt kap, az ételt és italt osztó a hasznosság látszatát – s ez mindkettőjüknek elégséges motiváció. Ha csak a holnapi napot látjuk, minden rendben lévőnek is tűnik. Meglévő igényeket adekvát módon kielégítő szolgáltatások működnek – de az egészet satuba fogja a rossz alku, mely szerint a jövővel egyikünk sem foglalkozik. Persze, minden segítőnek megvan a maga sikersztorija, de összességében nagyon kevés az ilyen, s azok is sok-sok évesek.

Mint sokminden másban, ebben is egyetértek Tamással: a rossz ellátás ilyen. Sőt, a hajléktalan-ellátás egy része is ilyen, vagyis rossz. Csak éppen nem az egész hajléktalan-ellátás ilyen (s itt azért többről van szó, mint puszta kivételekről), s ezért nem is az egész hajléktalan-ellátás ilyen rossz. De ha csak egy része is ilyen még mindig, vajon mi a megoldás, hogy másképp legyen? Íme a javaslat, 20 év szűrleménye:

A bajok egy részét viszonylag könnyű lenne orvosolni, sem számottevő különpénz, sem jogszabályi változtatás nem kellene. Elegendő lenne a szereplők helyének és helyzetének tisztázása, a „szuperhatalmak” korlátozása, és néhány olyan elv komolyan vétele, melyekről mindig sok szó esik. Egyenesen innen nincs út tovább. Változtatni kell, ezer dologról sokaknak, hosszasan beszélgetni, félelem nélkül. És az sem ártana, ha a jelenlegi főszereplők beengednének másokat, hátha ők többre mennek.

Tamás hosszú évek óta ennek az ellátásnak fontos szereplője, intézmények vezetője. Remélem nem azért nem beszélt eddig hosszasan, mert félt. Mitől is? Maradjunk abban: beszélgessünk hosszasan, félelem nélkül, esetleg okosan és összeszedetten. Ehhez még nagyon-nagyon sokat kell tanulni, dolgozni – ami tényleg fárasztó. Azonban ez valóban segíthet az előrejutásban.

De azért ezer más változtatásra is szükség van közben…

A szerző a Léthatáron Alapítvány igazgatóhelyettese

De az is lehet, hogy van egy koncepcionális különbség is gondolkodásunk között:

Ha lehántom a mindenféle szerencsétlen utalgatásokat, fordulatokat, akkor valami olyan „jön le” nekem Tamás írásából, hogy definitíve rossznak ítéli a totális, nagy intézményeket és (egyébként szintén definitíve) jónak ítéli a „kis” intézményeket. Magam ismerni vélem mindkét műfajt. Ezek alapján az én konklúzóm eltér Tamásétól. Én egyik intézmény típust sem tartom alkalmas formának számos hajléktalan ember problémájának (meg)oldására. Szerintem csak az önálló lakhatás vezethet vissza valamennyire a társadalomba – akár a szociális és egyéb segítség, támogatás folyamatos fenntartásával. Ezért haladunk céltudatosan ebbe az irányba akár a „gömbőcösödéssel”, akár a támogatott lakhatási program működtetésével, akár más harci eszközökkel. Számos ember esetében ez az út igen göröngyös.

Tapasztalatalataim szerint ezer fontosabb dolog van az ellátásban azoknál, mint amiket Tamás egyáltalán érint. Csak egy „apróságot” említve: az adott körülmények között végzett, végezhető segítő munka minősége. Amihez kell – szerintem – rengeteg tudás, élettapasztalat, emberismeret, készség, kell hozzá kitartás, céltudatosság, segíteni akarás, letisztázott öntudat és önismeret, realitás érzék, s hit abban, hogy érdemes „odatennie” magát valakinek a munkában. Ehhez rengeteg segítségre, támogatásra, szervezésre, „varázslásra”, támogatásra van szükségük a szakmában dolgozóknak. Az adott keretek között – saját tapasztalataim szerint – ez iszonyú sok munkát jelent.

Ennek a munkának fontos része a beszélgetések, a dolgok átbeszélése, azonban „dumálással” nem váltható ki ez a sok munka és tanulás.    

Akkor most ennyi.

 

 

Közép-Magyarország

Húsz éve jutottunk el a felismerésig: a szegény, fedél nélkül élő embereket nem a városból való kihajtással vagy börtönbe zárással támogatjuk, hanem épületeket és pénzt biztosítunk az ellátásuk megszervezésére. Azóta kiépült ennek az intézményrendszere: lehet aludni éjjeli menedékhelyen, átmeneti szállóban, pihenni nappali melegedőben, és utcai szociális munkások is dolgoznak. A rendszer finanszírozása belesimult a költségvetés struktúrájába, az őskorszak pályázati forrásaihoz képest ma az állam legalább részben állja a működést. Nem túl sokkal. A friss tervek szerint szállásnyújtásnál ágyanként 1300, melegedőnél látogatónként 800 forint jár, az utcai munka pedig szolgálatonként 4,5 millió forintot ér jövőre. A források az utóbbi években abszolút értékben is csökkennek – mégsem jelentene megoldást, ha a szakma megnyerné az ötöst a lottón.

*

Lehetne ez a húsz év akár sikertörténet is, de nem az. Akkor még gondolhattuk, hogy bár a kezdet szokatlan – az ideiglenesen szolgálatba állított épületekbe beengedett emberekhez kerestek utólag segítőket –, egyszer utoléri magát a szakma, és lehet majd évekre előre szolgáltatásokat tervezni; azon töprengeni, hogyan kerülhetnének kevesebben a megalázó hajléktalanlétbe, egyénre szabott utakban gondolkodni az utcai életet megelőző és az azt követő időszakban. Sőt, még azt is hihettük, hogy mindez több néhány filantróp megmosolyogtató mániájánál. Tudtuk, hogy mit nem szeretnénk – faluszéli kastélyban tömegellátást, mint a gyermekotthonok, nagy intézményeket, mint a szociális otthonok. Nem rajongtunk a munkásszállóként működő, szociális forrásból finanszírozott hajléktalan-szállókért sem. Inkább kevés férőhelyes, viszont az élőmunkára, a segítő szakember személyre szóló odafigyelésére, a felek együttműködésére épülő intézményeket tervezgettünk. Kicsiket, de sokat, olyanokat, melyekben lesz idő és energia a „megnyugvásra”, lehetőség a fedél nélkül élő ember erőforrásainak aktivizálására.

Ám hiába lett mára sok ezer szálláshely, melyek zöme tele is van, egy néhány éves felmérés szerint csak a fővárosban majdnem háromezer hajléktalan polgártársunk ezeken kívül tölti éjszakáit. Rengeteg a nagy intézmény, ahol egy épületben akár több száz ágy áll, részben önálló, egymástól eltérő szabályokat alkalmazó részlegekben. E hajléktalanplázák híján vannak minden emberségnek. A nagy szállók egy része szinte sosincs tele, míg máshol rendszeres a zsúfoltság. Ingatag az az érv, miszerint a hajléktalan ember úgyis bemegy az intézménybe, ha nincs más lehetősége: a tapasztalat szerint inkább mérlegel, és a passzivitásával dönt. De bárki érdeklődő bekéredzkedhet egy szállóra, és eldöntheti, mennyire kellene rászorultnak lennie, hogy – alkalmilag vagy rendszeresen – ott próbáljon otthonra lelni.

A szakmában és gyakran a nyilvánosságban is éveken keresztül zajlott a „minőség kontra mennyiség” vita: vajon összpontosítsuk az erőforrásokat, és személyre szabott segítséget nyújtsunk, avagy fedélt mindenki számára? E vita két vezéralakja Győri Péter és Iványi Gábor volt. Győri 1990 és 2002 között a Fővárosi Önkormányzat Szociálpolitikai és Lakásügyi Bizottságának elnöke volt, azóta az önkormányzat fenntartásában működő Budapesti Módszertani Központ és Intézményei (BMSZKI) szakmai vezetője; 1990 óta a Menhely Alapítvány kuratóriumi elnöke, emellett a szakterület regionális módszertani intézményének irányítója. Iványi korábban liberális parlamenti képviselő volt, jelenleg az Oltalom Karitatív Egyesület vezetője. A nézetkülönbség végül Iványi BMSZKI igazgatói posztjába került. Akkoriban Győri túlzottnak tartotta a szervezet növekedését, és a szükségletek oldaláról sem látta indokoltnak a fejlesztési törekvéseket. Később a BMSZKI az ő szakmai vezetése alatt is folyamatosan „kisgömböcösödött”, így a fővárosban az a különös helyzet alakult ki, hogy ugyanazok fejlesztik elképesztő tempóban intézményeiket, akik korábban hangosan vitatták a minőség kárára erőltetett növekedést. Ez tulajdonképpen érthető is. Az alulfinanszírozott intézmények számára a bővülés pluszforrása a túlélést is jelenti, hiszen rövid távon ezzel újabb céltámogatások segítik a működést. És ha nagy épületekben sok férőhelyet alakítanak ki, a fenntartás is könnyebb lesz, hisz így az egy főre jutó költségek csökkennek; a jogszabályi előírásoknak (hogy ti. legyen elegendő szociális munkás) leginkább papíron kell megfelelni, és az élő munkán sokat lehet spórolni. És minden rendben lévőnek látszik: szállón laknak az emberek. Csak éppen innen sehová nem vezet út.

De nem ez az egyetlen baj.

Az állam a finanszírozásért cserébe jogszabálytengert teremt, ráadásul a fenntartók között a mai napig megkülönböztet. Elismeri ugyan, hogy nem biztosít elegendő forrást a működtetésre, a hiány kompenzálására pedig megfejeli az egyházi intézmények büdzséjét – de az már nem érdekli, hogy a civil fenntartók vagy akár az önkormányzatok honnan teremtik elő a hiányzó pénzt. Emiatt aztán – pusztán gazdasági okokból – elszaporodtak az egyházi intézmények. A működtetők zöme nem képes a gyors növekedésre: nincs ingatlanjuk, tőkeerős tulajdonosuk. Így lassan legatyásodnak, és minden erőfeszítésük csupán az ellehetetlenülésüket lassítja.

Az önkormányzatok szerepe speciális. Például a budapesti sem csupán fenntartó, hanem az ellátás tervezéséért, szervezéséért felelős szerv is. Tevékenysége során sokféle érdek ütközik. Ezek koordinációját rendszerint belügynek tartja, miközben a következmények az összes ügyfelet és intézményt érintik: például a BMSZKI-hoz hozzácsapnak pár megüresedő épületet úgy, hogy a tervezett szakmai programról a többi szervezet mit sem tud. A városháza nem egyeztet, az évekkel ezelőtt létrehozott Hajléktalanügyi Konzultatív Tanácsban saját vállalását – a tervezés és a szervezés az ellátókkal közösen történik – sem tartja be. A tanács az ülésein jobbára saját szándékait igyekszik legitimálni, legutóbb például a téli operatív intézkedési terv kapcsán hosszan sorolták, mely szervezet milyen ellátásokat tervez, de pluszforrást csak a BMSZKI intézményeinek adtak.

Az önkormányzatoknak versenyeztetniük kellene a szolgáltatókat – pontosan meghatározni, hogy mit várnak el tőlük, engedni, hogy az ellátók saját programokkal pályázzanak, és kikényszeríteni, hogy a költségek és a hatékonyság összehasonlítható legyen. A fővárosnak a szolgáltatások finanszírozásában kellene szerepet vállalni, mintsem a mamutintézmény fenntartójaként. Ezzel csökkenne az állami szervezés és finanszírozás ellátást torzító hatása is, és nem fordulna elő, hogy míg egyes szolgáltatások papíron gomba módra szaporodnak, máshol tartós ellátási hiány van. Az előbbire jó példa az utcai szolgálatok helyzete: ezekből elvileg egyre több működik, mert engedélyezésük kaotikus, ellenőrzésük pedig szinte csak papírmunkát igényel, míg a tényleges munka a szolgáltatók lelkiismeretére van bízva. A szervezetek persze nem öncélúan ügyeskednek, csupán megélni próbálnak, és ebben partnerük az állam is, amikor fenntartja a „nem létező” szolgáltatások támogatását, miközben ellenőrzésüket szintén állami pénzből élő apparátus végzi. Vonzó intézmény a viszonylag bőkezűen pénzelt nappali melegedő is, ahol a szálló közös helyiségében délelőtt tévéző lakók is belecsúszhatnak a létszámba. Mindez lehet akár teljesen jogszerű is, csak éppen az ellátás a pénz, és nem az igények függvényében szerveződik. A szociális otthonokhoz hasonlítható hajléktalanotthont – lenne bár mégoly szükséges is – e forma alulfinanszírozottsága miatt alig valaki tart fenn.

Mindig is átpolitizált szakma volt ez, mondják sokan, és sajnos igazuk van. Itt is vannak „ejtőernyősök”, akik politizáltak, amíg tudtak vagy akartak, aztán a szakmai oldalra álltak. E helyzetek rendszerint tisztázatlanságot szülnek, hát még akkor, ha mindezt átszövik a korábbi nézeteltérések, ha fontosabb a ki csinálja annál, hogy mit csinál. Túl sok mindennel kell megküzdeni: a szakmai szereplők eltérő politikai lobbiképességével, a hol kihasznált, hol figyelmen kívül hagyott érdekegyeztetéssel, azzal, hogy semmilyen folyamatnak nincs kidolgozott és működő forgatókönyve. Néhány vezető egyszerre több funkciót tölt be, így gyakran önmagával egyeztet (és többnyire egyetért saját ötleteivel). Pedig annyira nem szűk ez a szakma, hogy az efféle összeférhetetlenségek nélkül ne tudna működni. Mindebből nem kerekedik ki valamely összefüggő rendszer, s a pillanat diktálta érdekek kiszorítják a hosszabb tervezést. Ugyanazon szereplők készítenek – egyébként akár remek – tanulmányokat, akik az intézményeket merőben más elvek vagy kényszerek szerint működtetik. És baj van a szakmán belüli, a segítők közötti stílussal is – márpedig a megfélemlített, önmagát a munkahelyén rosszul érző szakember rossz hangulatát az ügyfelei felé továbbítja.

Akik valahogy megpróbálnak túlélni ebben az abszurd rendszerben. Az intézmények zöme tárolási lehetőséget biztosít számukra: mehetnek a tömegszállásokra, sőt a törvény télen már sátorszállást is enged – szerencse, hogy ilyet eddig még senki nem vert fel. A szociális szakma külön szegény-egészségügyi rendszert működtet a számukra.

Ők pedig nem hálások, hanem bizalmatlanok. Teljes joggal. Gyakran elhangzik, hogy a fedél nélküliek nélkül félnek bemenni a szállásokra, miközben erre nincs is okuk. Érdemes a szállólátogatások után eltűnődni – vajon tényleg csak a széplelkűségük tartja távol őket, vagy valami más? Azoknak, aki évek óta ebben a rendszerben mozognak, ezt látják át és ezt használják, kevés esélyük van, hogy ebből a világból „reintegrálódjanak a társadalomba”. Ehelyett sokféle stratégiát választanak. Akad, aki pontosan tudja, mit lehet „lenyúlni”, akadnak állandó szégyenérzettől kínzott alkalmi használók – de sajnos egyre többen helyezkednek az intézményeken kívüli hajléktalan létbe, s válnak így szinte teljesen láthatatlanná.

Rengeteg szociális munkás dolgozik a területen, de arra, hogy valóban azzal foglalkozzanak, amire az egyetemen felkészültek, csak munkaidejük töredékében nyílik lehetőségük. A hajléktalanok idejének zömét a sorban állás emészti fel, a hozzáférés azon szolgáltatásokhoz, amelyek puszta fizikai szükségletekeit elégítik ki. A szociális munkások pedig rendszerint ételt, italt, mosóport biztosítanak. Ez jó belépő lenne a kapcsolatteremtéshez – csakhogy a tényleges, személyre szabott segítségnyújtásig rendszerint nem jutunk el, mert arra már nincs kapacitás, mert nem arra szerveződnek a szolgáltatások. És egy idő után már mindkét fél arra használja a másikat, amire tudja, és amire megszokta: a tengődés kölcsönös biztosítására. A hajlék nélkül élő ételt és italt kap, az ételt és italt osztó a hasznosság látszatát – s ez mindkettőjüknek elégséges motiváció. Ha csak a holnapi napot látjuk, minden rendben lévőnek is tűnik. Meglévő igényeket adekvát módon kielégítő szolgáltatások működnek – de az egészet satuba fogja a rossz alku, mely szerint a jövővel egyikünk sem foglalkozik. Persze, minden segítőnek megvan a maga sikersztorija, de összességében nagyon kevés az ilyen, s azok is sok-sok évesek.


A bajok egy részét viszonylag könnyű lenne orvosolni, sem számottevő különpénz, sem jogszabályi változtatás nem kellene. Elegendő lenne a szereplők helyének és helyzetének tisztázása, a „szuperhatalmak” korlátozása, és néhány olyan elv komolyan vétele, melyekről mindig sok szó esik. Egyenesen innen nincs út tovább. Változtatni kell, ezer dologról sokaknak, hosszasan beszélgetni, félelem nélkül. És az sem ártana, ha a jelenlegi főszereplők beengednének másokat, hátha ők többre mennek.

Virág Tamás

A szerző a Léthatáron Alapítvány igazgatóhelyettese

Időjárás Budapest




Int.ker.TESZT

intker.terk.TESZT

Komment

Pályázatfigyelő

 

www.pafi.hu

Regionális hajléktalan ellátók diszpécserszolgálatai és hajléktalan ellátással kapcsolatos információs oldal.
A beküldött hírek, cikkek és fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenűl tükrözik a tulajdonos álláspontját, minden egyes hozzászólás a szerző saját véleménykifejtése, amelynek tartalmáért a fórum üzemeltetője nem vállal felelősséget. (2007-2018)
A domain nevek és az oldal tulajdonosa: Buzás Endre 2007-2018 ©

http://diszpecserportal.huhttp://otthontalanok.hu, http://hajléktalan.hu, http://latszom.com