Nyugat-Dunántúl

Nemrégiben felállt székéből Horváth Olga, a szombathelyi Savaria Rehab-Team Kft. igazgatója, aki közel két évtizedig állt a hajléktalanság kezelésével, halmozottan hátrányos helyzetű emberek integrációjával, közfoglalkoztatással megbízott intézmény, később önkormányzati cég élén. Ezt a közel két évtizedet tekintette át az Alon.hu kérésére, beszélt távozásának okáról is, meg arról, mit gondol ő a hajléktalanságról, közfoglalkoztatásról, szociális gazdaságról és lojalitásról.

(Régi munkakapcsolatunk okán tegeződünk, és ezzel az interjú kedvéért sem hagytunk fel.)

Azt olvastam rólad, hogy színésznőnek készültél középiskola után.

Nagyon szerettem a verseket, nagyon szeretem ma is. Előadóművész akartam lenni, volt egy Berek Kati-s stílusom, nagyon szerettem volna hozzá hasonlóvá válni. A színművészetire nem sikerült bejutnom, így aztán eldöntöttem, hogy nem én leszek ennek a korszaknak a nagy színésznője. Már akkor nagyon érdekelt a pedagógia, pszichológia, és jelentkeztem a szombathelyi főiskolára, ahol tanító szakon végeztem. Elmentem nevelőtanárnak Kőszegre, aztán a Gyermek és Ifjúságvédelemi Intézetbe, aztán a kőszegi Állami Beszédjavító Intézetbe igazgatóhelyettesnek, voltam a szociális terület szakfelügyelője, dolgoztam a megyei tanácson ugyancsak ebben a szférában, egészen a rendszerváltás környékéig, amikor Szombathelyen a létrejött a családsegítő központ. A családsegítés módszerének kidolgozásában részem volt, akárcsak Gyermekvédő Ligának, amely kezdeményezője volt az intézmény megalapításának. Ide kerültem intézményvezetőnek 1991-ben. Közben a Gyógypedagógiai Főiskolán elvégeztem a pszichopedagógia szakot, majd később szociális menedzser végzettséget szereztem egy másik főiskolán.

Hogyan lett a családsegítőből hajléktalan-segítő?

A Sorok utcában volt akkor az intézmény, egy nagyon szűkös helyen. Reggel megjöttek a környékről az ügyfelek, és ott ültek addig, amíg az igényeiket ki nem elégítettük, vagy rájuk nem került a sor. Borzalmasan sokan voltak, rengeteget kellett velük foglalkozni. Ez a rendszerváltás első éveiben volt, amikor sokkolta az embereket a munkanélküliség, a korábbi ellátások megszűntek, nagyon nagy volt a szegénység. És akkor jelent meg először a hajléktalanság Szombathelyen tömegesen, mert egy-két hajléktalan azért addig is akadt a városban.

Horváth Olga

 

Mit jelentett az, hogy tömegesen?

Ahogy a munkásszállások megszűntek Budapesten, visszajöttek az emberek, és megpróbálták ott megtalálni a helyüket, ahonnét származtak. Ma is él az egyik hajléktalan ember, aki elmesélte nekem, hogy Budapesten a kezébe kapott egy újságot, amelyben az állt, hogy Horváth Olgánál kell jelentkezni és akkor biztos van szállás. Jöttek az emberek az újsággal és a hajléktalanigazolvánnyal a kezükben.

Mit tudtatok itt Szombathelyen kezdeni az utcára került emberekkel?

A kolléganőmmel azt érzékeltük, hogy nem igazán jutnak el a Sorok utcáig a hajléktalanok, vagy ha eljutnak, akkor már olyan állapotban, hogy nem biztos, hogy lehet velük beszélni. Eldöntöttük, hogy mi megyünk hozzájuk. Nagy merészség volt: éjszaka két nő… Pályaudvaron, vagonokban, pincékben próbáltuk megtalálni őket. Pár hónapig tartott, ez alatt nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki velük, már egymásnak adták a címet. Ekkor elkezdtünk arról álmodozni, milyen jó lenne, létrehozni egy hajléktalanszállót, mert a korábban a Szegényeket Támogató Alap (SZETA) által fenntartott két lakást kinőttük. Akkor az osztályvezető Hajnal Ágota volt, és rettenetesen nagy akarás és támogatás jellemezte a politikai döntéshozókat is. A jelenlegi polgármester, Ipkovich György volt akkor a szociális bizottság elnöke, aki nagyon lelkesen állt ki a dolog mellett.

Egy közgyűlésen a Csónakázó-tó illemhelyének létesítéséről szóló napirenden szóba került a hajléktalanszálló ügye, onnét kezdve nem az illemhelyről beszéltek, hanem úgy döntöttek, hogy a város megveszi a Zanati úti volt Tanép-munkásszállót. Áprilisban bementem Harangozó Bertalanhoz, az akkori alpolgármesterhez, és megkérdeztem, mikor költözhetünk. Kezembe adta a kulcsokat, és azt mondta, most. Nem tréfált, csak az volt a kérése, hogy április 13-án adjuk is át az intézményt. Nem volt pénz, nem volt gyakorlatilag semmi, a jóakaraton és a lelkesedésen kívül, de beköltöztünk, ott főztünk közösen, ott éltünk a hajléktalan emberekkel, takarítottunk, festettünk, bútorokat újítottunk fel, és 1992. április 13-án Lakner Zoltán, minisztériumi államtitkár megnyitotta a Segítőházat, hivatalosan is.

Gyerekcipőben járt akkor még a hajléktalan-ellátás Magyarországon, egy nagyon új dologba vágtál bele…

Fogalmam nem volt, mit kell a hajléktalanügyben csinálni. De három nagyon jelentős tanítómesterem volt: az egyik a hajléktalan ember, akit megkérdeztem, hogy kell egy házirendnek kinézni, hogyan lehet azokkal bánni, akik agresszív viselkedést tanúsítanak. Had’ mondjam el, az első házirend annyira szigorúra sikeredett az ő részükről, hogy ember nem volt, aki azt be tudta volna azt tartani.

Segített két országos hírű szakember. Egyikük Mezei György volt, aki eldöntötte, hogy eljön Szombathelyre és segít nekünk a rendszer beindításában. Nagyon kemény kiképzést kaptam Gyuritól, aki folyamatosan konfrontálódott annak érdekében, hogy minél tökéletesebb rendszerek jöjjenek létre. Napokig szinte a kínzás szintjén próbálta velem megértetni és beláttatni, hogy mit, miért és hogyan kellene csinálni. A másik mesterem a hajléktalanügy szintén jelentős figurája, Gyuris Tamás volt, aki abban segített, hogy milyen kimenetekben érdemes gondolkodni. Emellett a napi munkát nekünk el kellett végezni. Az első időszakban a hajléktalanszállóba integrálódott a családsegítő szolgálat és az idősellátás, egy komplex szociális intézményt vezettem, a hajléktalanügyet pedig egymagam vittem. Mivel pénz nem volt, státusz nem volt, folyamatosan próbáltam közcélú foglalkoztatásba bevonni embereket. Akkor nagyon-nagyon lelkes kis csapatot sikerült összehozni, akik korántsem ezen a területen dolgoztak, de megismerkedtek a hajléktalanüggyel, és elkötelezettjeivé váltak. Sajnos már nyugdíjban vannak. Erdélyiné Marika, Kincses Kati, ők voltak az első csapat, és megjelentek az Egészségügyi Főiskoláról is az első fecskék. Oda ugyanis meghívtak utcai szociális munkát tanítani és a gyakorlatot vezetni. A hallgatóim közül többen jöttek hozzám, a Segítőházba dolgozni, köztük volt Stankovics Erika is, aki ma Savaria Rehab- Team ügyvezető igazgatója.

Szép volt az elmélet, amit a kollégák akkor tanítottak, de a valóság ehhez képest zord volt.

Mik voltak a buktatók?

Ha hiszed, ha nem, előfordult, hogy a szálló lakóinak a kilencven százaléka olyan részeg volt, hogy a nevét sem tudta megmondani, ezzel még párosult az agresszivitás, veszekedtek, nagyon nehéz volt ez az időszak. Az új kollégák úgy gondolták, hogy választanom kellene köztük és hajléktalanok között, mert ezt ők már nem tudják kezelni. Nem tudtam választani, akkor úgy éreztem, nem is biztos, hogy nekem vezetőnek kellene lennem.

És akkor mit csináltál?

Földhöz vágtam egy borosüveget. Egyszer egy este azt láttam, hogy a ház kilencven százaléka megint tökrészeg, és még hordják be a piákat. Már nagyon untam azt a hajléktalanok és a szociális munkások közötti játszmát, hogy a kollégáim elveszik az egyik palackot, a hajléktalanok meg beadnak az ablakon egy másikat. Az egyik lakó szatyrából kivettem egy borosüveget, földhöz vágtam, és elmondtam, hogy én ezt nem bírom elviselni, nem ezért jöttem ide, ez nem alkohológiai intézet, én így nem tudok segíteni, a sorsuk az lesz, hogy az árokparton fognak meghalni. Ez megdöbbentette az embereket…

Dühös voltál? Vagy pedagógiai célzattal vágtad földhöz az üveget?

Nem, nem pedagógiai célzattal, hanem dühből, üvöltve… Egyik oldalon ott voltak a hajléktalanok, akikről tudom, hogyha kirakom őket, megfagynak, a másik oldalon pedig a kollégák, akik azt mondták, hogyha nem zavarom el a szállóról az ittas embereket, akkor ők mennek el. Borzalmasan dühös voltam, és a dühöm, ami tulajdonképpen mind két oldalnak szólt az a hajléktalanokon csapódott le… Pillanatok alatt hozta az egyik lakó a söprűt. Azt mondtam, hogy ha valaki valami mást akar, akkor szívesen látom az irodámban. Másnap reggel sorban álltak az ajtóm előtt. Elmondtam nekik, hogy tudok segíteni, de csak akkor, ha ők is akarják. Elkezdődött a tömeges alkoholelvonás. Nyuli főorvos, talán még emlékszik rá, közölte - akkor még itatásos módszerrel kezeltek, rá kellett inni a gyógyszerre - hogy szerezzük be a bort, ahonnét akarjuk, ő többet nem ad. Úgyhogy a szomszédos lerakatból vittem a legpocsékabb borokat a kezelésekhez. Amikor kijöttek az ügyfelek, egy darabig nem ittak, aztán visszaestek. Meg kellett tanulnunk, hogy az alkoholbetegekkel hogyan kell bánni.

Ez egy külön szakma.

Valóban az. Amihez nem csak egy rettenetes nagy kitartás kell, hanem empátia is. Aki undorodik az alkoholbeteg emberektől, az nem tud ezen a területen dolgozni. És tudni kell tartani a határt, nem lehet bevonódni az ő játszmáikba.

 

Horváth Olga

Volt olyan, aki csőbe húzott?

Persze, nem is egy. Lassan rá kellett jönnöm, hogy nem lehet úgy segíteni, hogy én olyan nagyon segítő akarok lenni. Egyetlen út vezetheti ki az embert nehéz helyzetéből, hogyha maga jut el oda, hogy nincs már tovább. És nekem akkor kell ott lennem. Mert ha akkor kéri a segítséget, és akkor adom, akkor tovább lendíthető a kivezető úton. Voltak ebben nagyon nagy sikerek, olyan hajléktalan ember, aki nagyon komoly alkoholbeteg volt, ma csoportvezetőként dolgozik, van olyan, aki biztonsági őr lett, más kórházi ápoló. Komoly eredmények születtek, és lassan szinte elfogytak az alkoholbeteg emberek ezen a területen. Ma már a hajléktalanok társadalmában nem az alkohol a jellemző probléma.

Rólad az a hír járta, hogy elég keménykezű voltál.

Nem éppen keménykezűségnek mondanám, bár ez kívülről biztos annak tűnhetett. Volt olyan hajléktalan ember, aki rendszeresen annyit ivott, hogy a saját piszkában fetrengett. Az én filozófiám az volt, hogy mindent lehet, ami a másikat nem zavarja. A házirendben nem tiltott az alkoholfogyasztás – legalább is remélem, hogy azóta, se mióta elmentem. Mert addig, amíg én otthon megiszom a saját pohár boromat, legyen joga ehhez a hajléktalannak is. Egyet viszont nem tehet, hogy a másik nyugalmát zavarja.

De keménység volt abban az értelemben, hogy szigorúan meghúztam a határokat, mit lehet, és mit nem. Az egyik lakónk azt mondta a pszichológusnak, hogy az utca az a Hilton szálló a Segítőházhoz képest, mert az olyan, mint egy börtön. Miután folyamatosan piált, lehetetlen volt vele kommunikálni, és miután a pszichológussal megbeszéltük az állapotát, eldöntöttem, hogy most van az a pillanat, hogy lehet menni a Hiltonba. Próbáltam mindig felnőttként kezelni az embereket, elmondani, hogy felelősségük van döntéseikért, és nem lehet mindig azt mondani, hogy a társadalom a felelős. Számos dologért a társadalom a felelős, de ha ő éppen tökrészegre issza magát, azért nem. Ez az ember kiment az utcára, aggódtak is a kollégák, mert nagyon kemény tél volt. Két hónap múlva megjelent teljesen kimosakodva, józanul, mert – ahogy elmesélte - az utcán az életbemaradáshoz józannak kellett lenni. Volt olyan, akit viszont nem raktam ki, mert tudtam, hogy nem élné túl.

Hamar túlléptél azon, hogy pusztán túlélést ajánlj az ügyfeleknek.

Ezt megint a hajléktalan embereknek köszönhetem. Nagyon sokat tanultam tőlük, túlélést emberi tisztességet, ami furcsának tűnhet, de tényleg így van. Éppen azon törtem a fejem, hogy mit csináljak, mert mindig újra termelődik az alkoholprobléma. Akkor egy hajléktalan ember a rádióban azt nyilatkozta, hogy azért iszik, mert unatkozik. Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy valamit kellene csinálniuk, jobbat pedig még nem találtak ki a munkánál. Kezdetben az intézményen belül dolgoztak. Ez megint egy csapdahelyzet volt, mert segítő is voltam, meg főnök is. A munkaügyi központ sietett a segítségemre, akkori vezetője, Éder Géza, húsz fő közcélú foglalkoztatásra adott pénzt: itt van, csináld.

Akkor még nem volt annyira „trendi” a közfoglalkoztatás, mint most.

Egyáltalán nem volt. Szálka voltam a hajléktalanüggyel foglalkozók szemében, mert nem azt az utat jártam, ami akkor szokásos volt. Nem fogadtam el, hogy a hajléktalan lét azt jelenti, hogy utcán kell élni, hogy ott remegő kézzel lötyögtetni a forró teát, amit a szociális munkások kivisznek. Nekem az volt az elképzelésem, hogy foglalkoztatni, foglalkoztatni, foglalkoztatni kell. Húsz emberrel indultunk, akik egy fél év alatt mind kikerültek a nyílt munkaerőpiacra.

Akkor gondoltunk kollégáimmal arra, hogy azokat az embereket is be kellene vonni a közcélú foglalkoztatásba, akik vagy soha nem dolgoztak, nem voltak munkára szocializálva, vagy rég kikerültek a munkaerőpiacról. A családsegítő ügyfelei közül negyven embert hívtam meg a házba, remegett a térdem, hogy miképp fogadják, hogy munkát ajánlok nekik. Nem kellett volna aggódnom, mindenki dolgozni akart.

A hajléktalan emberek mellett megjelentek a foglalkoztatásban a nem hajléktalanok is. Munkákat vállaltunk, bevételekre tettünk szert, ennek is szerepe volt a Segítőház gazdasági társasággá alakulásában, 2002-ben létrehozta a város a Savaria Rehab-Team Kht.-t.

Ezek szerint lehetséges, hogy nem igaz az a mostanában közkeletű nézet, hogy az emberek bizonyos, jelentős csoportja szívesebben él segélyből, mint munkából?

Ezek sztereotípiák, amelyek ahhoz kellenek, hogy különbnek tűnjön a többség egy kisebbséggel szemben. Ideológiát kell gyártani ahhoz, hogy miért vonom meg a segélyt, miért szorítok kordába embereket. Az emberek többsége dolgozni akar, természetesen van, aki nem, de a többségi társadalomban is van ilyen is, olyan is. Az Út a munkába program több szempontból továbbvitte azt a szemléletet, hogy hogyan teremtsünk nagyon sok pénzből kapun belüli munkanélküliséget. Ahhoz, hogy a munkában ki tudjanak teljesedni az emberek, értelmes munkát kell végezniük, értéket kell teremteniük, pozitív visszajelzést kell kapniuk.

Tudomásul kell venni, hogy azoknak az embereknek, akik évek óta nem dolgoztak, a munkaképessége egyrészt leépül, másrészt pedig a raportképessége tűnik el, tehát az, hogy időre megjelenjek, olyan állapotban, hogy dolgozni tudjanak. Azt szoktam mondani, hogy a munkareleváns viselkedése szűnik meg az embernek. Amikor valaki elveszíti a munkahelyét, arra gondol, hogy ideiglenes állapot munkátlanság, de amikor tartóssá válik ez a helyzet, akkor már feladja azokat a magatartásmintákat is, amelyek a munkához, munkaerőpiachoz fűzték.

Abból kellene kiindulni, hogy az emberek zöme dolgozni akar, hozzáteszem, hogy a munkaképességet is figyelembe kell venni. Van, aki csak egy cérnát tud befűzni egy tűbe, más meg ennél sokkal többre képes. De aki csak befűzni tud, az lehet, hogy ezt tökéletesen tudja, mindenkinél jobban.

Ezek az emberek azért sem tudtak elhelyezkedni a munkaerőpiacon, mert nem volt olyan tudásuk, amit a piac igényelt volna. Két dolgot kell egyidejűleg megoldani: a munkareleváns viselkedést javítani vagy kialakítani, és piacképes tudáshoz, készségekhez juttatni az embert. A kettő együtt jelenti a foglalkoztathatóságot. Sok uniós projektnek is hibája volt, hogy nem a foglalkoztathatóságot akarták javítani, csak kimondottan munkaerőpiacra integrálni. A többszörös hátrány mindegyikét ki kell küszöbölni, és csak ez után lehet azt mondani, hogy menj ki a nyílt munkaerőpiacra, és teljesítsél.

Mennyire voltak ezek a projektek hatékonyak, egyáltalán lehet-e a hatékonyságukat abban mérni, ami persze a végső céljuk volt, hogy hány ember került vissza az elsődleges munkaerőpiacra?

Valóban az volt elvárás, hogy minél többen kikerüljenek a programok végén a nyílt munkaerőpiacra. Pedig nagyon sokszor ezek a programok nem biztos, hogy azzal hoznak eredményt, hogy Józsi kimegy, és a nyílt munkaerőpiacon három hónapig eltötyörög. Hanem az az eredményük, hogy a Józsiban kialakul a munkához való pozitív viszony, a Józsi megtanul egy szakmát, Józsi a családjáról felelősen kezd el gondolkodni, és majd ha munkaerőpiac igényli, akkor a Józsi abban a pillanatban megszólítható. Magyarországon létezik egy nagyon torz szemlélet: csak az az értékteremtő tevékenység, amit a nyílt munkaerőpiacon végeznek. A kilencvenes évek Európájában, amikor a gazdasági problémák megjelentek, Európa megfogalmazta, hogy a képzetlen, tartósan munkanélküli embereknek nem biztos, hogy a nyílt munkaerőpiacon kell kínálni lehetőségeket. Az EU Fehér könyve, ami a foglalkoztatással, versenyképességgel foglalkozik, megteremtette a harmadik gazdaság kereteit.

Az elsődleges gazdaság a versenyszféráé és az államé, önkormányzaté – nem támogatott módon -, a második a támogatott munkaerőpiac, de mi ez a harmadik gazdaság vagy szociális gazdaság?

Magyarországon az elsődleges és a másodlagos munkaerőpiac működött eddig, a harmadik gazdaság munkahelyteremtő lehetőségeit nem ismertük. Az ebben tevékenykedő vállalkozásoknak ugyanúgy célja, hogy nyereséget termeljenek, hogy versenyképesek legyenek, olyan terméket vagy szolgáltatást állítsanak elő, amire valóban szükség van, mint a versenyszférában működő vállalkozásoknak. De nagyon fontos különbség, hogy nem általában a gazdaságban akar megjelenni, hanem a helyi gazdaságban, ott kívánja a szükségleteket kielégíteni. Azokba a résekbe akar behatolni, ahol a versenyszféra nem tud teljesíteni, mert például nem éri meg neki.

Szombathelyen például alig találsz valakit, aki felhajtja a szoknyádat, vagy kifordít egy ingnyakat. Ebből jött a varroda gondolata, ami végül létre is jött a Rehab-Team keretében, amely más, nyereséges tevékenységei mellett elbírta ezt a kevésbé rentábilist is. A másik tulajdonsága a szociális gazdaságnak, hogy szolidáris a tagjaival szemben, tehát tudomásul veszi, hogy nem mindenki képes ugyanarra a teljesítményre. Nagyon lényeges, hogy Európában ezek a vállalkozások magánvállalkozások. Olyan emberek hozzák létre, akik eléggé őrültek ahhoz, hogy a köz javát akarják szolgálni. Ezekben a vállalkozásokban egy pici kis demokráciát hoznak létre, tulajdonossá teszik a munkavállalókat.

Érdekeltté teszik?

Érdekeltté teszik, megtanítják a saját tulajdonával bánni, ez egy komoly szocializációs terep is.

Ez nálunk miért nincs? Mert az Út a munkába program ettől nagyon messze esik. Talán Szombathely országosan is kivétel, mert itt nem arról szólt eddig, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék, fogjon kapát, kaszát és menjen ki az árokpartra, hogy utána érdemessé váljon a köztől kapott alamizsnára.

Végig részt vettem az Út a munkába program előkészítésében. Való igaz, hogy egy büntetőprogramnak indult, arról kellett volna szólnia, hogy a lusta, köz javát nem szolgáló, semmihez hozzá nem járuló embert megbünteti az állam. Aztán ez szépen finomodott a szociális lobbi hatására. Ezer sebből vérzik egyébként most is, mert például egy kistelepülés, ahol egyetlen közintézmény nincsen, gyakorlatilag kaszáláson és temetőgondozáson kívül nem tud mást ajánlani. Ráadásul a tartósan munka nélküli embert meg kellene tanítani dolgozni, felügyelni, értékelni kellene, hogy felzárkózzon és képes legyen kimenni a munkaerőpiacra, amely az Út a munkába programnak is deklarált célja. De ehhez szakemberre lenne szükség. Az is fontos, hogyha a korábbi tudás nem a kaszáláshoz kötődik, hanem valami máshoz, és azt fel lehetne újítani, akkor ennek a feltételeit kellene megteremteni, de erre nem képes egy kistelepülés. Valaki leírta egy tanulmányban, hogyha én valakinek biciklit adok a kezébe, attól még nem fog tudni biciklizni. Mintegy pótcselekvésként eltötyörögtek a közfoglalkoztatásban az emberek. És az is előfordult néhány helyen, hogy közfoglalkoztatásban nem ugyanolyan bánásmódban részesültek a dolgozók, mint a hasonló munkát végző alkalmazottak. Gondolok például munkaruhára, védőfelszerelésre, vagy a munkaidejükre.

Mindezt sok pénzért. Már nem az volt sok, amit ők kaptak, hanem az, amit erre kiadtunk, kiadunk.

Nagyon-nagyon sok pénzért. A közfoglalkoztatásnak egy másik szerepet kellene adni, itt a Savaria Rehab-Teamben megpróbáltuk közfoglalkoztatás gondolatát továbbfejleszteni: indul az ügyfél közfoglalkoztatásban és a végén alkalmazott lesz, akkor, amikor már erre képes. Egy kvázi szociális gazdaságba való átnövés, átlépés lett volna, ami az én gondolataimban megjelent, és amit nagyon szerettem volna megvalósítani.

És aminek itt a városban érdekes fogadtatása lett. Finoman szólva, nem mindenki állt az ügy mellé.

Utólag végiggondolva lehet, hogy ez a fogadtatás természetes is. Számtalan érdek jelenik meg, amellyel egy ilyen foglalkoztatási forma szembe megy. Magyarországon nem igazán mondjuk el, és nem is nagyon érdekel senkit az a szakmai háttér, amibe beágyazódott ez az elképzelés. Nekem nem volt módom elmesélni azt a közgyűlés előtt, hogy Európában ezt milyen természetességgel csinálják, és senkinek nem jut eszébe a piaci konkurenciaként tekinteni rá. Nem volt módom elmondani azt, hogy ma Magyarországon nem csak ez a foglalkoztatási forma részesül támogatásban, hanem a versenyszféra is kaphat és kap munkahelyteremtő és megtartó támogatást. Ezért úgy vonult be az emberek tudatába, hogy a támogatott munkaerőpiac mások lehetőségét szűkíti.

Európában ez a rendszer úgy működik, hogy a köz szolgálatért felelős rendszer létrehoz egy támogatott piacot, belső piacnak is nevezik. Ennek ma már Magyarországon is látszik csírája, mert bizonyos közbeszerzésekben versenyelőnyt évez az, aki közfoglalkoztatásban működő, vagy védett foglalkoztatást végző céget von be. De Frankfurtban például az ottani hajléktalansegítő a bankoknak szállítja az általa gyártott almalevet, mert az állam azt mondja, hogy aki ettől a cégtől vásárol, annak kevesebb rehabilitációs támogatást kell fizetnie. A kör azért lassan bezárul, mert ha ezek a segítő szervezetek és az embereik bevételre tesznek szert, akkor kevesebb támogatást kell nekik adni előbb-utóbb. Elég divatos szó ma a társadalmi felelősségvállalás, a közszférának kellene ebben élenjárni, és nem csak a piacon lévő cégektől elvárni ezt. Azokat a munkákat, amelyekre a köznek szüksége van, azokat a munkaerőpiacon hátrányos helyzetben lévő emberekkel kellene elvégeztetni, hogy ne kelljen nekik segélyt adni.

 

 

Horváth Olga és Kupi Györgyi

 

Úgy tűnik, mi viszont még nem tartunk itt, és visszakanyarodnék arra, hogy amit a Rehab-Team csinált, vagy próbált csinálni, az nem talált egyértelműen pozitív fogadtatásra közgyűlésben, te pedig tizennyolc év után felálltál. Mi volt az oka, szakmai, emberi, vagy más?

Sok ok együtt. Két hónapomba került, amíg a döntést meghoztam, és azóta is eltelt már egy kis idő, átgondoltam a történetet. Számos tanulsága van. Ha az ügy szereplői fogadókészek lennének rá, és meghallgatnák ezeket a tanulságokat, akkor minden szereplő tudná ezt hasznosítani. De attól félek, hogy ez nem fog bekövetkezni.

A sajtóban úgy jelent meg, hogy közgyűlésben megfogalmazott vélemény volt a közvetlen ok. Igen ez volt a közvetlen oka, hogy felmentésemet kértem, de más is szerepet játszott ebben. Kezdetben a teljes képviselőtestület támogatta ezeket a tevékenységet, ezek áldott idők voltak. Ami aztán később – nem szívesen minősítem, hogy miért – megváltozott, és én már nem tudtam a teljes képviselőtestület iránt lojális lenni. Nem tudtam kezelni, hogy a tulajdonos a tulajdonát támadja és a „tulajdonát” soha nem kérdezi meg arról, hogy mik a szakmai érvei. Úgy éreztem, hogy széllel szembe nem megy. Ezt még felerősítette, hogy egy ilyen rendszer, amiben én is dolgoztam, kizsigereli önmagát, és akik benne tevékenykednek. Nem kettő, hanem sok ember helyett dolgoztam, ahogy néhány kollégám is. Ezt nem mindenki tudta vállalni, de ettől volt szolidáris a rendszer. Ahhoz, hogy a cég nyereséges legyen, és mindig meg tudja valósítani a holnap gondolatait, ahhoz forrás kell. Nappal irányítottam a kft-t, este meg hétvégén pályázatot írtam, vagy éppen olyan külső munkákat végeztem, amiből a cégnek lett bevétele. Elfáradtam. Sokan tudják rólam, mert ezt se titkolom, hogy volt egy tüdődaganatom, annak sem csak az volt az oka, hogy láncdohányos voltam. Végiggondoltam, hogy kell-e megfeszülni valamiért, és mindent odadobni akkor, amikor itt nem megy, viszont lehet, hogy máshol menne. És az is szerepet játszott döntésemben, hogy én nem tudok úgy működni, hogy a politikai erők nem támogató attitűddel közelednek, hanem van, aki nagyon támogat, más meg nagyon nem.

Ez kényes is.

Nagyon kényes, és nem igazán szerencsés. Sokáig arra voltam büszke, hogyha beterjesztettem bármit a közgyűlés elé, akkor azt a közgyűlés nagy többséggel megszavazta. Most azt láttam, hogy a képviselőtestület erősen megosztott.

És pártvonalak mentén volt megosztott.

Én nem vagyok képes pártosodni. Barátaim vannak jobboldalon és baloldalon, és maradnak is, mert nem a politika köt össze bennünket. Évekkel ezelőtt, egyszer, amikor a politika nem akart engem elfogadni, azt nyilatkoztam egy újságcikkben, hogy nyugodjanak meg, hogyha én már nem tudok lojális lenni, akkor nem kell engem elküldeni, felállok és elmegyek. És ez a pillanat jött most el. Hozzáteszem a belső feltételrendszer is változott, a közvetlen vezető társaim sem akartak már ezen az úton menni, sok volt ez nekik, másra vágytak. Meggyőződésem, hogy ez másképp lenne, ha nem állami, önkormányzati kereteken belül működne a rendszer, hanem magánkézben.

Mert most nem annyira racionális, viszont sokkal inkább ki van szolgáltatva a politikának?

Igen, de ez nekem ez sokáig nem volt gond, mert elfogadtak, és elfogadták az elképzeléseimet. Ez megváltozott, ezért úgy döntöttem, hogy befejezem. Borzasztóan nehezen hoztam meg ezt a döntést, be is „zárkóztam” arra az időre, amíg gondolkodtam, de ez csak azért volt, mert nem akartam, hogy az ismerőseim, barátaim, kollégáim befolyásoljanak. Mert erre is volt már korábban példa, ez a harmadik eset volt, hogy úgy éreztem, mennem kell. Az elsőnek szerencsésebb vége lett: megalakult a Rehab-Team…

Befejezed, vagy máshol folytatod?

Azt gondolom, hogy az ember az ideáitól, azoktól az értékektől, amelyeket képvisel, nem tud megszabadulni. Változatlanul azon a területen szeretnék dolgozni, amelyhez értek, és úgy látszik, erre lesz is lehetőségem.

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Időjárás Budapest




Int.ker.TESZT

intker.terk.TESZT

Komment

Pályázatfigyelő

 

www.pafi.hu

Regionális hajléktalan ellátók diszpécserszolgálatai és hajléktalan ellátással kapcsolatos információs oldal.
A beküldött hírek, cikkek és fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenűl tükrözik a tulajdonos álláspontját, minden egyes hozzászólás a szerző saját véleménykifejtése, amelynek tartalmáért a fórum üzemeltetője nem vállal felelősséget. (2007-2018)
A domain nevek és az oldal tulajdonosa: Buzás Endre 2007-2018 ©

http://diszpecserportal.huhttp://otthontalanok.hu, http://hajléktalan.hu, http://latszom.com