A FUSE II támogatott lakhatási program kiinduló pontja annak a felismerése volt, hogy a bizonytalan lakhatás/hajléktalanság megnöveli a börtönbüntetés esélyét, és fordítva, a börtönbüntetések is valószínűbbé teszik a későbbi hajléktalanságot[1]. A program végrehajtásában szorosan együttműködött New York város Hajléktalanellátásért, Börtönökért, Egészségügyért és Mentálhigiénéért felelős Főosztálya, New York város Lakhatási Hatósága és 10, hajléktalan emberekkel és támogatott lakhatási programokkal foglalkozó civil szervezet. A program a klasszikus elsőként lakhatást filozófiáját követi, azaz közvetlenül lakhatáshoz segít alacsony jövedelmű, komplex szükségletű hajléktalan embereket, akiknek a lakhatási költségeinek részleges átvállalása mellett[2] intenzív szociális és egyéb támogatást biztosít.
A program három fő elemre épül:
A program megvalósítását átfogó vizsgálat követte, amely a résztvevők alapvető jellegzetességein, állapotán és a lakhatás megtartásán túl azt is vizsgálta, hogy a program költséghatákony-e. A kétéves vizsgálat során a program 200 résztvevője közül 60 főt követtek a bevonás pillanatától, valamint egy, a mintával addiktológiai, mentálhigiénés és egyéb szempontokból is megegyező 70 fős kontrollcsoportot is hathavonta vizsgáltak ugyanazon szempontrendszer alapján. A kontrollcsoport tagjai megfeleltek a programba kerülés feltételeinek, de mégis hajléktalanok maradtak.
A program eredményei:
Összességében a programról megállapítható, hogy roppant költséghatékonyan működött. Míg a támogatott lakhatási program minden egyes résztvevőjére átlagosan évi 25,157 USD-t fordítottak, a kontrollcsoporttal való összehasonlítás alapján elmondható, hogy évi 7,308 USD-ral kevesebbe került a fekvőbeteg és sürgősségi ellátásuk[4], 8,372 USD-t spórolt az állam a ritkább és rövidebb börtönbüntetések, továbbá 9,143 USD-t a hajléktalan szállók ritkább és rövidebb távú igénybevétele miatt.
Vagyis egy támogatott lakhatási program a leghátrányosabb helyzetű, komplex problémákkal küzdő hajléktalan emberek számára is tud megoldást kínálni – ha nem is olcsóbb, de többe se kerül, és az emberi méltóságot is messzemenően tiszteletben tartja. Ugyanakkor a program sikerességének egyik záloga fenntarthatóság: bár az intenzív esetmunka a program második évében fokozatosan csökken, továbbra is elérhető, és a lakhatási támogatás folyósítása is folyamatos. Az amerikai állam így legalább annyi költségvetési forrást takarít meg egy-egy volt hajléktalan ember lakhatásának támogatásával, mint amennyit veszít abban az esetben, ha a sokproblémával küzdő polgárai továbbra is ide-oda pörögnek az önmagukban számukra megoldást kínálni nem képes rendszerek között.
[1] Az USA-ban becslések szerint évi 12 millió ember fordul meg a büntetésvégrehajtási intézetekben, 80%-uk kevesebb, mint egy hónapra. Az elítéltek jelentős része mélyszegénységből érkezik, aktív szenvedély- és/vagy pszichiátriai betegséggel küzd.
[2] A résztvevők vállalják, hogy mindenkori jövedelmük egyharmadát a lakhatás költségeire fordítják, a többit a program állja.
[3] A börtönbüntetések ¾-re kábítószerrel való visszaélés miatt került sor, jellemzően kábítószer birtoklásáért. Ugyanakkor a „visszaesések” jelentős része a hajléktalansággal és pszichiátriai betegséggel összefüggő szabálysértések miatt következett be, mint az érvényes menetjegy nélkül utazás, csavargás, antiszociális viselkedés, közterületen való vizelés.
[4] Ami elsősorban a pszichiátriai fekvőbeteg ellátásbeli különbségből ered
< Előző | Következő > |
---|
RANDOM MEDIA | ||